Mákos-Diós

Szeretek utazni. Sőt, nagyon szeretek utazni. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, de sajnos nincs mindig lehetőségem rá, mint ahogy sokan másoknak sincs.

Ilyen esetekben, a vágyott országnak legalább a kultúráját próbálom egy kicsit jobban megismerni, amire Budapesten számtalan lehetőség van. Koncertek, kiállítások és természetesen „nemzetiségi” éttermek. Zene, művészet, gasztronómia hármassága segítségével, mintegy ízelítőt kapva az adott ország atmoszférájából. Természetesen az ilyen kulturális barangolás nem helyettesíti az elmaradt élményeket, de némiképp talán kárpótolja.

Az utóbbi időben két olyan étteremben is jártam, ahol külföldi konyhával ismertetik meg az odalátogatókat. Mind a két helyen sajátos hangulat és kedves, segítőkész személyzet várta a vendégeket.

Az egyik a Hanoi Pho vietnámi étterem, az Akadémia utcában, míg a másik a Palapa mexikói étterem Szentendrén.

Mind a két étterem a maga módján remekül hozza azt a légkört, amit eredetileg az adott országban is fogadna. A Hanoi Pho egy elegánsabb stílust képvisel a belvárosban. Sok részletben hasonlított azokra az éttermekre, ahová, vietnámi tartózkodásom alatt eljutottam.

Egy kis érdekesség. Egy a Mekong folyó menti kistelepülésen lévő kicsike étteremben minden ráknyárs fogás mellé adtak egy kis répa tornyot is. Nem semmi.

A Palapa hitelességét sajnálatosan nem tudom minden kétséget kizáróan se megerősíteni, sem megcáfolni, mivel Mexikóba még nem jutottam el, ellenben más közép-amerikai országokba igen és azok éttermeire nagyon hasonlít. Színes, kicsit „összevissza”, jellegzetes mexikói díszletekkel.

Az ételek tekintetében hasonló a tapasztalatom mind a két helyen. Finom ételek reális áron, de gasztronómiai értelemben még nincsennek azon a kimagasló szinten, mint amit általában keresek. A lényeget viszont ezen a ponton kell megfogni. Azt gondolom, hogy nem is kell. Ebben a két országban nagy múltja van a hagyományos ételeknek, amiket nagy tömegében nem a „vájtfogú” ínyenceknek készítenek, hanem az utca emberének.

Minden étel elérte, vagy meghaladta a hazai átlagot és ráadásként mind a két helyen volt egy-egy olyan különlegesség, amivel még máshol nem találkoztam. Mindez egyesült a teljesen egyedi hangulattal.

A különlegesség a Hanoi Pho-ban egy vegyes húsos-halas tál volt. Hatalmas, nagyon színes és nagyon ízgazdag.

A Palapa-ban pedig felfedeztük, hogy töltött avokádó is van a kínálatban. Ilyet még sehol sem láttam. Egész pontosan, füstöltsajtos gombakrémmel töltött avokádó volt, amit rögtön ki is próbáltunk. Fantasztikus.

De nézzük sorba.

Hanoi Pho egy sort kínált.2 személyes vegyes húsos-halas menü klasszikus zöld teával.

A menü részei:

Tom Yum leves rákkal

Vegyes húsos-halas tál

Nagyon látványos és rengeteg helyet foglal. Egyetlen kockázati faktora egy ilyen tálnak, hogy a rajta lévő ételek egyformán melegek és frissek legyenek. Ebben az esetben sem sikerült ezt tökéletesen megvalósítani. Mondjuk Vietnámban az ilyesmi senkit sem zavar.

Lazacos nyári tekercs (füstölt lazac, sárgadinnye, rizsmetélt) gyömbérmártással és

Tavaszi tekercs (fűszeres sertéshússal, illatos gombákkal, zöldségekkel töltött rizspalacsinta.

Omlós sült kacsa wok zöldségekkel.

Zöld rizsbundában sült garnélarák

A hazai kínálatban kimondottan ritka, hogy ekkora rákot szolgáljanak fel. Különlegesen finom volt a rizsbunda is.

Ilyen volt a Halong öbölnél a felszolgált rák. Nagy rák, kis virág.

Hagymával, tavi zellerrel pirított hátszínfalatok

Wok zöldséges, pirított rizstészta

Mézes sült banán

A Palapa-ban egy-egy levest ettünk és egy-egy főételt.

Kukoricakrémleves (sajttal pirított kenyérkockával).

Nem néz ki túlzottan hívogatóan, de nagyon finom.

Chedarsajtkrémleves (fokhagymás pirított kenyérkockával, jalapeno paprikával).

Számomra a két étterem legkevésbé szerethető fogása volt. Két nagy szelet jalapeno paprika volt benne, ami teljesen elvitte a chedar ízét, ráadásul lehetett volna sűrűbb is. A kukoricakrémleves sokkal jobb választás.

Füstöltsajtos gombakrémmel töltött avokádó (kevert salátával).

Zseniális fogás. Többet fölösleges is írni.

Tüzes csirkés quesadilla.

Összességében több ezer kilométernyi utazás nélkül kaptunk egy kis részt ebből a két, kulturálisan kiemelkedő országból. Természetesen mindkét helyen van még tere a fejlődésnek (konyhatechnika, hő kérdés, frissesség), de az ízek kavalkádja az atmoszféra és a kedvesség felejthetetlen mixet alkot. Azok, akik egy ebéd, vagy vacsora során, másodállásban szőrszálhasogató „szakemberek” inkább válasszanak más helyszínt. Viszont azok, akik kíváncsi „bohém” módjára szeretnek kísérletezni, bátran menjenek, és egy kicsit szakadjanak ki a magyar hétköznapokból.

Ezt a két helyet nem külföldieknek, hanem inkább belföldi vendégeknek javaslom, akik utazás nélkül szeretnének „csatangolni” egy kicsit.

A szőrszálhasogatóknak pedig azt ajánlom (hogy ők se maradjanak éhen), próbálják ki az ÉS-t!

Talán. Gondoltam akkor, szokás szerint.

Peti azt mondta, hogy az egész Szalajka völgy és Szilvásvárad legjobb helye ahová megyünk vacsorázni. Elhittem Neki és nem csalódtam. Nem volt lehetőségem végigkóstolni az összes éttermet, de az biztos, hogy nagyon jó volt és most nehezen képzelem el, hogy a „szomszédok” egykönnyen megugorják ezt a szintet.

Nem úgy volt nagyon jó, mint az Anyukám mondta, vagy az Erhardt, akik a pesti „nagyokkal” is versenyezhetnek, és képesek néhány alapanyagért akár ezer kilométert is utazni, hanem úgy, mint aki kiemelkedőt kínál egy olyan vidéken, ahol a vendégjelöltek sokszor kirándulnak. Itt szükség van a tartalmasabb fogásokra, mert lehet, hogy 34,5 km után szeretnének egy kiadósat és egyben kiemelkedő színvonalút enni, ezzel pótolva az elvesztett kalóriákat, vagy éppen a tervezett 24,3 km előtt.

A Szilvásváradi Lovas Étterem nem mutat többet, mint amit meg tud valósítani, és amit vállalt azt az elvárható legmagasabb színvonalon teljesített is, ráadásul végtelen fantáziával és igazi vendégszerető kiszolgálás kíséretében.

Hol adnak egy kiránduló helyen ilyen „szofisztikált” fogást, mint az alábbi.

Kecskesajt fagylalt előételnek? Miféle csoda ez?

Bónuszként humoruk is van. Ez a tábla még a bejárat előtt „figyelmezteti” a kedves vendéget.

A felírat ellenére, természetesen gombás ételt választottam, de még előtte egy finom pálinka alapozta a gyomornedveket, egy kiemelkedő törköly, amihez egy kis pácolt aszalt gyümölcsöt is adtak. Tisztára, mint Ausztriában a snapsz rendelésekor.

Nagyon látványos és finom is volt.

Tehát első fogásnak kerestem a lehetőségeket, de nem hoztak ki étlapot. Kicsit furcsálltam, de Peti mosolygott, mert Ő mondta, hogy az asztalon lesz egy helyi újság és az az étlap. Az újság tényleg ott volt, a „Lovas Hírnök”, de egy pillanatra nem jutott eszembe, hogy tényleg ez az étlap.

A „Lovas Hírnök” volt, ráadásul tele jobbnál jobb ételekkel. Nehéz volt választani. Szarvasraguleves erdei gombákkal, finom tejfellel nyakonöntve lett a leves,

míg a második vörösboros vaddisznópörkölt sztrapacskával.

Mindkettőt enném most is.

A rendelés leadását követően a séf ajándékát kaptuk. Külön a gyerekek,...

... és külön a felnőttek.

Kedves gesztus és a már említett gyomornedveket is beindította (nem mintha bármilyen probléma lett volna vele).

A levest bográcsban tálalták. Kaptam egy nagyon ízletes, komplex levest, amiben ráadásul nagyon finom erdei gombák is voltak. Rendben voltak az arányok, de talán egy kicsit még több gombát tettem volna bele.

Vörösboros vaddisznópörkölt sztrapacskával.

Kiváló választás és ráadásul egy igazán különleges tálalásban kaptam. Egy hosszúkás tányérban külön a sztrapacska és külön a vaddisznópörkölt.

A pörkölt pont olyan volt, mint amilyennek egy éhes ember megálmodja. Ízletes, tartalmas, megfelelően fűszeres.

A sztrapacska is kimagasló volt, bár én még tettem volna pirított szalonnát is a tetejére.

A sztrapacskára egy másik posztban még vissza kell térnem, mert egy budapesti cseh étteremben találkoztam olyannal, amiben nem volt reszelt krumpli. Addig azt hittem, hogy a sztrapacska azért sztrapacska és nem nokedli, mert van benne reszelt krumpli. Ebben volt.

Végül még kaptunk egy pálinkát a házigazdától. Fontos leszögezni, hogy, mint mindig, most is mindenért fizettünk, és nem tártuk fel, hogy egy poszthoz szükséges anyagot is rögzítünk. Így ez a pálinka is csak a vendégszeretet megnyilvánulás volt.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy elrontott ételekre pazaroljuk, mint ahogy a tábla is hírdeti.

Milyem igaz.

Mindent összevetve nagyszerű vendéglátásban volt részünk, nagyszerű ételekkel. A Mákos-Diós ugyanúgy, mint az előző két vidéki helyszínünket – a lillafüredi pisztrángost, és a csodálatos soproni éttermet, az Erhardtot- kiemelten ajánlja minden belföldi és külföldi kirándulónak!

Lassan 20 éve járok rendszeresen Sopronba, de valahogy eddig nem látogattam meg az Erhardt Étterem és Borpincét. Mindig a Ráspiba vágytam, de oda sofőrt kellett volna szervezni és valahogy sohasem jött össze. Amikor összejött, akkor meg egy kis csalódás lett a vége. Inkább divatos „értékörző” volt, mint igazi professzionális gasztronómiai teljesítmény. Kristálycukrot szórtak a csokiszuflé tetejére. Kár érte, mert a többi étele rendben volt.

Tehát eljutottam az Erhardtba és ahogy szoktam mondani, illetve írni, tátva maradt a szám.

Tökéletes borjúsültet ettem egy kimagaslóan magas minőségű zöldséges rizottóval.

Amikor rizottót kínálnak, mindig „parázok” egy kicsit, mert hát, ki mit gondol rizottón? Pláne „vidéken”. Ezzel nem a vidéki éttermek értékeit vonom kétségbe, de lássuk be, sokszor a zöldséges rizs is rizottó, ami ugye zöldséges rizs.

Az Erhardtban a rizottó az rizottó volt és csodálatos állaguk volt a zöldségeknek benne. Különösen a szárzellernek. Kimagasló toplistás rizottó volt. Talán, a valaha kóstolt legjobb borjút ettem, mégis az volt az első gondolatom, hogy a rizottót összehozni sokkal nagyobb feladat lehetett, mint a borjút.

Azért, a rend kedvéért menjünk sorba.

Agárdi sörpárlat és Ivancsics Rosé

Zöldborsó krémleves kecskesajttal

Borjú fehérpecsenye zöldséges rizottóval

Étcsokoládémousse croquanttal, meggymártással és tejszínhabbal

A fentiek nem egy összeállított sor, hanem egy „szimpla” a la carte rendelés.

Az Agárdi sörpárlat és Ivancsics Rosé hozta a kötelezőtt. Se nem többet, se nem kevesebbet.

A zöldborsó krémleves kecskesajttal, nagyon kellemes állagú volt. Kissé szokatlan, de ötletes tálalási formában.

Étvágygerjesztő volt már a látvány is, Sajnos az újborsó szezonja már kifutóban van, így az a „legtavaszibb” frissesség nem tudott benne lenni.

Borjú fehérpecsenye zöldséges rizottóval.

Szuper fogás. A rizottót már kellőképp „körberajongtam”, de a húst még nem.

Egyértelmű, hogy Sous Vide technológiával készítették el, de szerencsére a kellő figyelemmel. Tehát nem túl sokáig volt a „kádban”, ezért el tudták érni, hogy a sülés után is, ha kettévágja a vendég, akkor a közepén rózsaszín legyen, miközben a hús kimondottan laza, könnyen vágható és rágható is volt.

A közelin látszik, hogy megmaradt a leheletnyi „nem túl hőkezelt” állaga és a szaftja.

Fantasztikus élmény volt minden falat. Aki tud ettől jobbat, írja meg, hogy elmehessek kipróbálni. Azt hiszem, nem lesz egyszerű.

Étcsokoládémousse croquanttal, meggymártással és tejszínhabbal.

70%-os Callebaut belga csokoládéval készítve. A csokirajongók biztosan tudják, hogy ez milyen magas színvonalú alapanyag, de az, aki erről még többet szeretne tudni, klikkeljen a Callebaut szóra!

Nagyon könnyű, nem túl édes mousse volt. Sajnos a borjú beárnyékolta az élményt, de azt hiszem elég azt mondanom, hogy legközelebb is fogom választani.

Az Erherdt nagy gasztronómiai élménnyel ajándékozott meg, olyannyira, hogy két nappal később újra elmentem és nagyon finomat ebédeltem.

Kiváló étterem, gondos „gazdával”, sok figyelmes részlettel, kimagasló szervizzel, kellemes környezetben (egy udvarház belső udvarában). Mindösszesen egy építő észrevételem van.

Az ilyen magas nívó mellé az amuse bouche kiváló kezdés lenne. Nem kerül sokba, mégis sokat ad. Érdemes lenne megfontolni!

A Mákos-Diós reméli, hogy még sok hasonló, kimagasló színvonalú éttermet talál a fővároson kívül is.

Az Erhardtot minden belföldi és külföldi vendégnek kiemelten ajánlom! Remélem legközelebb a Gasztroangyal is meglátogatja!

Mit is mondhatnék? Ez maga a varázslat.

Magyarország csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik. Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla és ezalól én sem vagyok kivétel. Amikor úgy alakítja az élet, hogy egy olyan természeti érték közelébe kerülök, ahol már korában is jártam, mindig felsóhajtok, hogy „úristen”, milyen gyönyörű, már majdnem elfelejtettem. Sokszor, sajnos, pontosan ugyanígy feledkezünk meg Magyarország eldugott gasztronómiai értékeiről is, nem is beszélve azokról, amikről még nem is tudunk, de amikor rátalálunk, akkor kárpótol minket minden „műanyag” kajáért.

Aki a pisztrángos témához szívesen hallgatna egy kis „pisztrángos” komolyzenét (Schubert: Trout quintet-4. theme and variations), csak kattintson a címre.

Például ki hallott már arról, hogy Miskolc és egy Ómassa nevű kistelepülés között van egy erdei halsütöde, ahol semmi mást nem készítenek csak helyben nevelt sebes pisztrángot sülve, vagy füstölve?

Őszintén!

Az egészen természetes és mindenki tudja, hogy a Rómain hekket kell enni, miközben szegény halnak nem is ez az igazi fajta neve és Magyarországon egyáltalán nem őshonos, tekintve, hogy tengeri eredetű (a csacsihal a tőkehalfélék közé tartozik és nagyon nagy utat tesz meg, míg kiér a Rómaira, leggyakrabban Argentínából érkezik).

Miért lehet ez?

Valamiért a hazai média nem akar kellő súllyal, a hazai értékekkel foglalkozni. Már csak azt nem tudom miért nem? Elítélt adócsalót tényleg többen akarnak nézni főműsoridőben? Nem hiszem.

Szerencsére van egy tökéletes kivétel. A Gasztroangyal.

Azt, hogy Borbás Marcsi járt már ebben az erdei halsütödében, nem tudom, de ha nem, akkor biztosra veszem, hogy el fog menni.

Kisvonattal felmenni Miskolcról Lillafüredig, esetleg onnan továbbmenni Garadnáig fantasztikus. Magával ragadó, varázslatos hangulata van. A hatalmas fák között, látni a gyönyörű hegyeket, völgyeket.

Ezt az élményt tökéletesen kiegészíti a Lillafüredi pisztrángtelep halsütödéjében tett látogatás.

A pisztrángtelep története 1906-ig nyúlik vissza, amikor Herman Ottó javaslatot tett egy szakszerű pisztrángtelep létrehozására, amit akkor nem fogadtak meg. 1932-ben a Hámori tó pisztrángállományának jelentős része egy betegség miatt elpusztult és újra napirendre került a pisztrángtelep, aminek a kialakítására a Garadna-völgyet választották.

Ma a „pisztrángos” 1 hektáron 18 medencével 3 700 négyzetméter vízfelülettel működik, ahol évente félmillió ikrát keltetnek. A telepen május 1-től szeptember 30-ig egy kis halsütöde is üzemel, ahol a legfrissebb halakat készítik el.

Két féle változat kérhető. A frissen sült és a füstölt. A frisset két féle lisztben és nyolcféle fűszerben megforgatva és aranybarnára sütnek, mint ahogy a nagyon esztétikus papíralátéten is olvasható, míg a füstöltet a füstölés előtt 12 féle fűszerből készült páclében áll egy éjszakát.

Maga a hal kiváló volt. Egy nagyon kis „leheletnyit” lehetet érezni az olaj ízét, de a fűszerezést és a friss hal ízkombinációját nem befolyásolta.

Az első fél elfogyasztása után látszik igazán a közelin, hogy milyen nemes húsa is van a pisztrángnak, hogy belül is milyen szépen átsült.

1 db 2 100.- Ft volt, függetlenül a mérettől. Ahogy láttam nagyjából egyformák voltak. Az, hogy ez az ár magas, vagy nem, nehezen tudom, akár csak megbecsülni is. Dekára nézve, biztosan magasabb az ára, mint egy hekké, de végeredményben számomra volt annyira laktató, míg az ízélményben egészen más nyújtott. Lehet, hogy egy pisztráng egyenértékű tud lenni egy 20 dekával nagyobb hekkel? Ha igen, akkor nem is biztos, hogy „drága”.

A pisztrángosnak, van saját füstölt terméke is, amit a helyszínen nem kóstoltam, de egyet vettem későbbi fogyasztásra. A tapasztalatokkal kiegészítem a bejegyzést. Kíváncsi leszek, hogy a Szalajka völgyi Sáfrány féle füstölt pisztránghoz képest (amit szintén nagyon ajánlok megkóstolni) milyen lesz.

Összességében nagyszerű élmény volt az étel, ráadásul ebben a csodálatos környezetben, így mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el a Garadna völgyébe. Ez a kombináció abszolút, nemzetközi mércével is „turista-kompatibilis”. Büszkék lehetünk rá!

A tulajdonosoknak gratulálok az elkötelezett munkájukért!

Bár ebben a pillanatban egyáltalán nem vagyok éhes, de visszagondolva erre az ételre összefut a számban fellelhető minden nedv. Még szerencse, hogy nem „hangoskönyv” módban számolok be erről a menüről, mert bajban lennék.

Mindenekelőtt, ha valaki igényel egy kis muzsikát az olvasáshoz, íme, egy Santana album. Valahogy ez a zene passzol a Prime Steak & Wine hangulatához.

Továbbra is teljes gőzzel kutatom a magyar gasztronómiai értékeket és a fejembe vettem, hogy minőségi szürkemarha steak lelőhelyet keresek. Ennek keretében jutottam el a Prime Steakhouse oldalára (ahol előtte még sohasem jártam) és jött a döntés, hogy ki kellene próbálni. Így elmentem és kipróbáltam.

Az eredmény frenetikus volt.

A steak és a steakhouse típusú éttermek kapcsán elég szkeptikus voltam az utóbbi időben. Divat lett kétség kívül. Egyik oldalról kezd kialakulni a kultúrája. Van minőségi kínálat, egyre inkább szakértelem és szerencsére nyitottság is a vendégek oldaláról. Másik oldalról nekem furcsa azt látni, ha apuci drága kicsi 15-18 éves gyermekei már csak steaket tudnak enni, mert az a kedvencük, az a legfinomabb, legszuperebb és ugye a legdrágább is. Persze amikor felteszik a kérdést, hogy mennyire süssék át, nem értik, vagy ha netalán kissé „rózsaszínűbb”, akkor meg fintorogva tologatják.

Tehát a fenti két impulzus kavargott bennem és ezzel párhuzamosan előítéleteim is voltak (annak ellenére, hogy sohasem mentem el kipróbálni) a „steakhouse” pozícionálású éttermekkel szemben. Itt a divat, kérhetnek bármennyit, mert a nem túl „számos” tényleges rajongón kívül mennek az apucik a haverokkal, meg a drága kicsi gyerekeikkel és utána van mit mesélni; ekkora volt, ennyibe került. Tehát nem gondoltam, hogy gasztronómiailag átlagot meghaladó minőséget tudnak produkálni.

Tévedtem. A Prime Steakhouse esetében nyugodtan írhatom nagybetűvel: TÉVEDTEM.

Olyan minőséget villantottak, hogy megállt a kezemben a villa. Igényes, nagyon tiszta, letisztult környezet, nívós kiszolgálás és kifogástalan ételek. Ráadásként tökéletesen tudták, hogy miként kell a végén egy kávéval kiszolgálni a vendéget.

A séf ajándékaként házilag sütött kiscipót kaptam, amit apróra darált kávéval és kakaóporral sütöttek össze. Ezzel egy nem tolakodó, de mégis egyedi külsőt és ízt hoztak létre. Nagyszerű ötlet, és ha nem készült volna már két étel is, akkor biztosan megeszem az egészet.

A kenyérhez Angus pástétomot kaptam chilis zselével és enyhén sózott kissé felhabosított vajat. A pástétom kiemelkedően ízletes és nem túl finomra „darált” volt, amihez jól passzolt a chilis zselé.

A vaj és a kenyér állaga remek kontrasztot és látványt is alkotott.

Inni egy virgin mojitot kértem (950.- Ft). Nem csak dekoratív, de nagyon ízletes is volt.

Előétel: Grillezett libamáj, füge krémessel (2 950.- Ft).

A minőségi magyar alapanyagok koncepciója mentén választottam a libamájat, ami természetesen magyar volt (már találkoztam cseh libamájjal is).

Gyönyörű tálalás és fantasztikus ízek. Ráadásul, szerencsére került a tányérra a zsírból is. A máj alá kicsi amerikai jellegű palacsintácskák kerültek, amiket fügelekvárral halmoztak egymásra. Nagyon jól illett az édeskés alap a kissé zsíros, enyhén sós és hibátlanul elkészített májhoz.

Főétel: 180 grammos filet mignon szürkemarhából (4 600.- Ft). Köret: cheddar sajtos ruccolás burgonyapürével (990.- Ft).

A húsokhoz, a hely hangulatához illő nagy masszív kést biztosítottak már alapból is. Jó volt érezni a súlyát.

A húst medium kértem. Jellemzően medium rare szoktam rendelni, de kíváncsi voltam, hogy egy ilyen autentikus helyen milyen a medium. Kiváló volt, gyönyörű rózsaszín középpel. Azért legközelebb (mert bizony lesz legközelebb) medium rare fogom rendelni.

Utána kellett érdeklődnöm, hogy mi is a filet mignon?

Megtudtam. A filet mignon a marha leggyengébb, legpuhább része, amit a bélszín vékonyabb végéből vágnak le. Tehát ebből az is következik, hogy a bélszínt is külön részek bontják.

Nyilvánvalóan ez a marha legdrágább része. A Prime olyan szinten expert ebben a témában, hogy egyszerre nyolc eltérő fajtájú marhából származó legdrágább részt mer szerepeltet az étlapon, amit minden esetben, kétféle méretben (180 és 360 gramm) és hét féle módon megsütve lehet választani. Ekkor még nem beszélünk borskéregben való sütésről, vagy a „butterfly” vágásról.

A nyolc féle rendelhető filet mignon:

Zebu (Brazília)

Szürkemarha (Magyarország)

Hereford (Uruguay)

Angus (Argentína)

Black Angus (Ausztrália)

Omaha (USA)

USDA Prime Black Angus (USA)

Auskobe Wagyu (Ausztrália)

Nem semmi.

Maga a húsra csak só és bors került, továbbá a tetejére friss vajat tettek. Nem csak szép, hanem nagyon ízletes is volt. A tetejére két zászlót szúrtak. Az egyiken a Prime medium felírat volt, míg a másikon a magyar szürkemarha. Ötletes és biztosan elkerülhető a „keveredés”.

A cheddar sajtos ruccolás burgonyapüré magában is felért egy teljes fogással. A cheddar jól kiegészítette a ruccolát, bár nekem sok volt. Három főnek is elég lehet.

A legvégén kértem egy espressot egy kis tejjel (520.-).

Hibátlan volt minőségileg és felszolgálásilag is egyaránt. Bár az elején kissé csalódott voltam, mert nem adtak mellé kis sütit, de amikor megfordítottam a tálcát ott volt a „helyén”. Egy bizonyos szint felett így kell kiszolgálni. Kis víz és kis süti.

Összességében köszönettel tartozok a Prime személyzetének. Két kiváló fogást is kaptam, kiváló magyar alapanyagokból.

Gault@Millau kritikát nem találtam. Lehet, hogy kihagynak egy ilyen nívós éttermet? Nem tudom, de ha igen, az nagy szakmai hiba.

A Prime Steak & Wine éttermet a Mákos-Diós bátran meri ajánlani az összes húsimádónak és az összes igényes magyar alapanyagokból készült fogásokat kereső külföldi vendégeknek is.

(A megadott árakhoz további 12% szervizdíjat számolnak fel, amit az étlapon is feltüntetnek)

Legvégül egy érdekesség. A számlához kaptam egy kis kártyát, amin a következő állt:

Köszönjük, hogy a

PrimeSteak and Wine éttermet választota.

Az Ön felszolgálója ma …………………….. volt.

Ilyen figyelmességgel Magyarországon még nem találkoztam (a pontok helyén természetesen egy név volt). Kiváló részlet. Illett a hely nívójához.

A héten egy, már régóta húzódó vágyakozásomnak adtam teret, amikor úgy döntöttem, hogy újra elmegyek ebédelni az Almáriumba.

Az Almárium az egyik kedvenc ebédelő helyem volt, amíg el nem költöztek a Gizella utcából. A koncepció nagyon egyszerű. Három fogást kapni 1 850.- Forintért, amely fogásokat természetesen külön-külön is meg lehet rendelni, de akkor valamivel drágábban jön ki. Kb. öt előétel, öt főétel és három desszert közül lehet választani.

A pláne az volt, hogy ezek a fogások olyan különleges ízélményt adtak, ami számomra meghatározó volt, és ahogy mondani szoktam, egy jó nagy teli mosollyal töltötte ki a napom hátralévő részét. A tájékozatlanoknak esetleg csak egy drága menza menünek tűnt, mert nem 790.- Ft az ára, mint a cégnél az „alagsorban”, de a hozzáértők nagyon hamar rájöttek, hogy három kiválóan elkészített fogást kapnak, ami sokkal közelebb áll a fine dininghoz, mint a tömeg céges menzához. Ráadásul ennyiért nagyon olcsónak tartom a három nívós fogást.

Én imádtam, és akinek megmutattam, azok is mind szerették. Ráadásul volt egy sajátos fiatalosan pörgős, szakmailag elhivatott hangulata is.

Egyszer csak zárva volt az én szeretett kis „gasztro menzám”, majd nem sokkal később megnyitottak a VIII. kerületben a Horánszky utca 5.-ben. Ez tavaly volt már és én azóta nem mentem el az új helyre egészen hétfőig. A várakozásom nagy volt. Az eredmény pedig az alábbiak.

A Gasztro Jazz & Blues szellemében egy kis jazz-t is biztosítok a további olvasáshoz, amihez csak erre a mondatra kell kattintani.

A választásom;

I. Fogás: Tojáspástétom vajretekkel, tepertővel. 590.- Ft

Meglepően kis fogás előételnek. Sokkal inkább amuse bouche jellegű volt. Érdekes megoldás, hogy a tepertő, tepertőkrémként jelent meg, ami ráadásul le is volt fagyasztva. Meleg házi kenyeret kaptam hozzá, ami nagyon pozitív.

A tálalás ízléses volt, de talán egy kicsit egyszerű, a retek inkább díszítés volt és így egy kis „frissesség” még hiányzott belőle.

II. Fogás nem a heti menüből, hanem a Chef ajánlatából: Fekete szezámos bárány burger. 1 200.- Ft

Amikor megpillantottam az ajánlatok között, rögtön „ráéheztem”, így egyértelmű volta választás.

Nagyon jól nézett ki burger is és a hozzá adott sült krumpli is. Első gondolatom az volt, hogy ennyi pénzért ez egy remek döntés.

Sajt, hús, bacon, saláta. Nagyon étvágygerjesztő látvány. Megkóstolva az ízek is teljesen harmóniában voltak. Összesen annyi kifogásom támadt, hogy az egyébként házilag készített „buci” (aminek az íze tökéletesen passzolt a húspogácsához), számomra kissé sok volt a hús méretéhez képest.

Ebben az esetben nem a húst gondoltam kevésnek, hanem talán a tésztát kicsit soknak, ami a sűrű állagából eredt.

A húsba marhafaggyút is daráltak, ami nagyon jót tett a báránynak és a húspogácsa állagának. 

III. Fogás: Madártej, barackos hablabda. 590.- Ft

Talán túl kritikus vagyok a madártejjel szemben, de valahogy rendszeresen nem azt kapom, amit várok. Évekkel ezelőtt az Olimpia sem tudta „megugrani” ezt a feladatot.

Félreértés ne essék. Ez egy teljesen rendben levő madártej volt, de valami még hiányzott belőle. A barackos hablabda sajnos a várakozásaimat nem érte el, viszont a közelin is látható kis zöld részlet nagyon finom és üde volt. Mentás cukor, friss mentából.

Összefoglalva ez egy jó kis ebéd volt, de a Gizella utcai emlékeimet nem tudta felidézni. Lehet, hogy azokat az idő megszépítette. Talán. A fiatalosan pörgős, szakmailag elhivatott hangulat most nem köszönt vissza, pedig a Chef kijött hozzám (korábban sosem), és rajta éreztem az elkötelezettséget, de az összhatásban nem jött át.

Kértem a végén egy ristrettot kis tejjel és ezt kaptam.

A kávé fontos része a gasztronómiának és remek lehetőség a nívós lezárásra. Ez a ristretto így inkább egy autópálya menti pihenő nívóját hozta. Kár érte. Nem tejet kaptam hozzá, hanem „kis” tejszínt, ami nyilván meleg sem tudott lenni, nem volt hozzá se víz, se „kis keksz”. Ráadásul ezek a tételek, nem „forintos” kérdések.

A következő írásomból megelőlegezem a fenti képet. Összesen annyi az eltérés, hogy ebben az esetben espressot kértem kis tejjel.

A leges legvégén kaptam egy macaront, ami kedves meglepetés volt és ízlett is. Köszönöm a Chefnek!

A Mákos-Diós ősszel újra próbát tesz az Almáriumban.

Egy régi gasztronómiai vágy valósult meg a héten, de a „katarzis” elmaradt.

Mindig kíváncsi voltam a Kobe és a Wagyu marhákat körüllengő legendák valódi hátterére. Vajon mi lehet a különbség köztük és miért tartják olyan nagy becsben ezeket az állatokat? Valóban olyan kiemelkedő a húsuk minősége? Tényleg méltóak a kialakult, számomra kissé túlmisztifikált „kultuszra”?

Ezekre a kérdésekre kerestem a választ akkor, amikor egy barátom javaslatára, egy speciális ajánlat keretében végig kóstoltuk a Fuji Japán étterem „Deluxe Wagyu Steak Menü” elnevezésű ételsorát. Ennek a sornak a főszereplője egy Wagyu rib eye steak volt, egész pontosan egy 180 grammos Kobe steak.

Megtudtam, hogy a Wagyu egy marha fajtaneve és a Kobe, az a Wagyu amit kizárólag Japánban nevelnek és valóban sörrel itatnak, masszíroznak és zenét biztosítanak a nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődéshez. Tehát akinek nincs lehetősége Kobe steaket rendelni, de van Wagyu, nyugodtan választhatja, mert fajta szinten ugyanazt kapja.

Én nem jártam még Japánban és így nem tudom hitelt érdemlően azt állítani, hogy igen, láttam, amikor egy tagbaszakadt fickó Bach zenéje közben masszírozza az állatot, míg ezalatt, az  szürcsöli fel a frissen lefőzött sört. Pláne nem volt még lehetőségem arra, hogy egy európai nevelésű (mert, már Európában is tenyésztik) Wagyu húsát összehasonlítsam a Japánban nevelt társáéval. Lehet, hogy szkepticizmus, de nem vagyok biztos abban, hogy a nagy „misztifikum” érződik a hús ízében.

A Fuji „Deluxe Wagyu Steak Menü” fő fogása az általam valaha kóstolt legdrágább éttermi fogás. A felszolgált kísérőkkel csak ennek az egy fogásnak a jelenlegi ára (a mai weboldal alapján) 19.900.- Ft! Tehát több, mint a teljes Gresham sor egyben.

Íme, a menü.

Leges legelőször hűvös, nedves törülközőt kaptunk, hogy a kezünket „felfrissítsük” és a vacsora ideje alatt, szükség esetén használjuk. Legutóbb Singapore Airlines gépen kaptam felgőzölt törülközőt, de étteremben még nem találkoztam ilyen típusú figyelmességgel.

Aperitif: Calpis

Eredetileg egy alkoholos koktélt kaptam volna, de a vezetés miatt alkoholmentest kértem. A calpis egy joghurtos üdítő. Emlékeztetett egy kicsit az ananász juice ízére.

Sashimi:

Lazac ponzus salsa öntettel és tonhal kizami wasabival.

Kiváló minőségű alapanyagokból készült, kellemes harmonikus ízekkel. A tonhal frissessége és minősége teljesen szokatlan Budapesten.

Sushi:

2 féle különleges préselt sushi (fátyol angolnás és lazacos).

Nem tudom mennyire kapható, és népszerű Japánban a lazac, de itt tökéletesen bele illett a sushi koncepciójába. A rizs külön is élvezhető ízű és minőségű volt. Messze jobb a versenytársainál. A fátyol angolnához remekül passzolt a szezámmag.

2 féle különleges tekercs:

Pikáns tonhalas tekercs tobikkoval és rákos avokádós tekercs szezámmaggal.

Természetesen a sushinál és a tekercsnél is feltálaltak wasabit és pácolt gyömbért. Ennél a fogásnál is kiváló volt a rizs. A rákos avokádós tekercs ízhatása tökéletes volt, kiemelkedett a szokásos „tekercs ízektől”.

Főétel:

Grillezett Wagyu Menü (Kobe180 gramm) marha rib eye, 3 féle szósszal, sült zöldséggel, fokhagymás rizzsel, friss japán salátával és miszó levessel.

A hús egy vaslapon érkezett, felszeletelve. Nagyon jó megoldás, hogy melegen tartsa a húst, csak figyelembe kell venni a „sülési faktort”. Itt is egy leheletnyit túlsült.

A 3 féle szósz.

A jobb szélső volt a legjobb (szezámszósz). A bal szélső közepén reszelt retek van.

A sült zöldség.

Nekem fölösleges volt. Ízletes, de teljesen fölösleges.

A fokhagymás rizs.

Ez a rizs eltért a sushinál használttól (színben biztosan), de tartotta a felállított kiváló szintet. Nem volt túlfőzve mégis puha volt.

A friss japán saláta.

Kellett a húshoz, de nem tudtam megállapítani, hogy mitől volt japán.

A miszó leves (tálalás).

A felszolgáló szerint a Japánok fogyasztják a hús mellé, de számomra ez is fölösleges volt. Különleges volt a tálalás.

A nagy húsimádók biztosan felnégyelnek, de azt kell mondanom, pontosabban írnom, hogy a katarzis elmaradt. Egy egész más típusú marhahúst kaptam, a megszokottól. A legfurcsább az volt, hogy zsírosnak, kissé „csömörnek” éreztem. A hús rostjai egyértelműen marhára utaltak, de az íze inkább egy jó minőségű kacsára emlékeztetett. Kellett mellé a saláta is és a rizs is. Különösen furcsa volt, hogy a vaslap bal szélén, még a zsírosabb részekből készült, a frissen sült tepertőre emlékeztető darabkák voltak.

Én a soványabb marhahúst kedvelem és arra számítottam. Félreértés ne essék. Nagyon ízletes és az első falat után egyértelmű volt, hogy igazi különlegesség, de nem az az ízélmény maradt a számban, ami után már másnap sóvárgoknék.

Desszert:

Zöld teás piskóta édes babbal töltve, friss gyümölcsökkel.

Bá a gyümölcsök jól estek, de ez a desszert tökéletesen érdektelen volt. Nem rendelném újra.

Összességében egy nagyon érdekes tapasztalattal gazdagodtam és megvalósult egy régi vágyam, de az élmény sajnos simán elmaradt a Gresham Tasting élményétől.

Az ételek részletgazdagok voltak és kiváló alapanyagokból készültek. A kiszolgálás nagyon jó volt, de nem kiemelkedőbb, mint ami elvárható egy ilyen nívós helyen. Ami viszont meghatározó és kétséget kizáróan az eddigi legjobb, az a sushi és a tekercs. A Fuji ebben a kategóriában nagyon-nagyon megverte a mai magyar „sushi kínálatot”. Gratulálok hozzá!

A sushi szekciót a Mákos-Diós nyugodt szívvel ajánlja mindenkinek.

Amit még nagyon fontos megemlíteni! Zichy Mihály néhány éve, a baranyai Ófalu határában létrehozta az első magyar Wagyu tenyészetet. Sok sikert kívánunk Neki ehhez a bátor vállalkozáshoz!

Tovább keressük a legjobb lángost.

Az előző lángosos bejegyzésemben, a flódni esetében jól bevált négyes tagolású tesztelést alkalmaztam, de most azt gondolom, hogy egy lángost, és a lángos elfogyasztása során keletkezett élményt, bizonyos esetekben nem lehet csak néhány sorral jellemezni. Ezért a jövőben, a tesztelés időrendi sorrendjében, az egymást követő párokat fogom összehasonlítani, egymással szembeállítani.

Az esetleges különbségek így még jobban tetten érhetővé válnak, mint ahogy, jelen bejegyzés két főszereplője is két külön világ. Azt viszont sose gondoltam volna, hogy ennyire.

Továbbra is az elsődleges szempont, hogy kimondottan az értékekre fókuszálok! Nem a hibákat, hanem az erényeket keresem. Sajnos jelen esetben az objektivitás is sérülne és a más lángossütőkkel szembeni esélyegyenlőség is, ha egyszerűen kihagynám a teszt értékeléséből a Sugár előtti sor lángososát.

Számomra teljesen érthetetlen módon (mint a Lehel téri csarnoknál), egy, már korábban lesütött lángossal szolgáltak ki. Ez a lángos legnagyobb jóindulattal lehetett még langyos a tejföl felkenése előtt, utána természetesen már teljesen hideggé vált.

Ami nagyon bosszantott.

Nem kérdezték meg előtte, hogy már langyos, lesütött és így megfelel-e. Mert ugye van, akit nem zavar, sőt olyat is ismerek, aki a hideg lángossal is pont annyira boldog, mint én a forróval, de azért nem ez a jellemző. Ami meg még inkább bosszantott, hogy a kiszolgálás után az árlistán feltüntetett 470.- Ft helyett, csak 330.- Ft-ot kértek, mert nem volt friss. ???

Tudom, más örülne, hogy milyen korrektek, kevesebbet kell fizetni. Erről az oldalról nézve tényleg azok is, de a másik oldalról nézve meg egy, a számomra nem megfelelő, mondhatni, minőségileg kifogásolható termékkel szolgáltak ki, úgy, hogy tudtak róla és nem kérdeztek meg.

A matek részét sem értem. Egy sima lángos eladási ára 250.- Ft, amiből az alapanyagok önköltsége egészen biztosan nem éri el a 140.- Ft-ot, ami a kedvezmény mértéke volt. Tehát, ha egy teljesen frisset sütnek és eladják 470 forintos áron, akkor egyrészt elégedett vagyok, másrészt több a bevételük és a hasznuk is.

A főbb paraméterek:

Súly: 407 gramm, ár: 330.- Ft (eredetileg 470.- Ft)

Külalakilag tetszetős darab, megfelelő mennyiségű tejföllel, sok sajttal. A teszt legnagyobbja. Sajnos a frissesség hiánya miatt, érdemben nem tudom a tésztát minősíteni. Forrón, lehet, hogy a legjobb lenne, de így, számomra nem volt értékelhető. Az árlistán nem szerepelt káposztás.

A Fény utcai piac 2. emelete ma már, mondhatni legendás hírnévnek örvend. A nagy lángos rajongók „ódákat” zengenek erről a sütödéről. Más „konkurens” lángossütők is méltatják a munkájukat, vannak, akik tőlük tanulták a szakma csínját-bínját.

Tehát úgy mentem erre a tesztre, hogy akár az abszolút első helyre is befuthatnak.

A főbb paraméterek:

Súly: 330 gramm, ár: 500.- Ft füstölt sajttal (eredeti ára 460.- Ft)

Külsőre egy átlagos lángos, nem látszik rajta a nagy hírnév. Nekem talán egy kicsit sok volt rajta a sajt, ezért egy picikét, a szokásostól „szárazabb” érzetet keltett. Fantasztikus és örömteli, hogy ez a legnagyobb kifogás. A tészta állaga, minősége nagyon jó volt, de „csak” nagyon jó. Korábban már teszteltem, akkor elérte a kiválót is. Van káposztás. A Flórián téri aluljáró lángosát tekintettem a teszt előtt a nagy versenytársának, de egyértelművé vált, hogy nem az. A „Flórián” egymaga a felős kategória. Egyelőre, a lángososok közül az egyetlen "Michelin csillagos".

A Sugár előtti sor vs. Fény utca piac 2. emelet tekintetében teljesen egyértelmű, hogy a Fény utca a nyerő, de a Sugár előtti nagyobb is és gazdagabb is volt. Kár a frissességért, akkor talán szorosabb lett volna verseny.

Az eddigi összesített sorrend a következő:

1. Flórián aluljáró

2. Bosnyák téri buszmegálló, közvetlenül a piac mellett és a Fény utcai piac 2. emelet (holtverseny!)

3. Békási piac csarnoka, az oldalbejárat mellett, utcára nyíló ablakkal

4. Lehel téri csarnok, a tér felőli bejárat után rögtön jobbra

5. Sugár előtti üzletsor

A Luxury Edition azzal a céllal indítottam, hogy a hazai gasztronómia luxusoldalát bemutassam, továbbá biztatást adjak azoknak is, akik szeretnének egy kicsit belekóstolni, de talán nem mernek.

Kérem szépen, merjenek!

A luxus sajátja, hogy ideális esetben a luxuspiacon dolgozók fel vannak készülve a szokatlan kérésekre és azok teljesítésére is. Természetesen nem mindegy, hogy a részletek, a körítés mennyire kidolgozottak, mint ahogy az sem, hogy a kiszolgáló személyzet mennyire felkészült és az arcáról mennyire sugárzik a profizmus, vagy éppen az irigy gyűlölet.

A Gresham Palace éttermét már egyszer teszteltem az ebéd menüje kapcsán (Power Lunch), és nagyon jó tapasztalataim voltak. Most kipróbáltam vacsoraidőben, és hát fokoznám az akkori magasztalást. Írhatnám azt is, hogy szuperlatívuszokban kellene beszélnem róla, de sajnos az nem lenne igaz, mivel a szuperlatívusz jellemzően túlzó dicséret és ebben az esetben a dicséret egyáltalán nem túlzó. Egyszerűen nem találok olyan szót, vagy kifejezést, ami jobban megmutatná az elégedettségemet, mint a luxus legmagasabb szintje.

Egy olyan helyet kerestem, ahol vacsoraidőben Degusztációs menüt lehet választani hozzá illő  borsorral. A Four Seasons oldalán találtam egy Tasting Menu ajánlatot, de valahogy nem éreztem azt, hogy megfelelő lenne.

Innen kezdődött minden.

Nem tudom megmondani, hogy miként jött az intuíció, de felhívtam a Gresham Palace-t. Azonnal és nagyon udvariasan továbbkapcsoltak az étterembe, ahol megkérdezték, miben tudnak segíteni, majd arról tájékoztattak, hogy jelenleg sajnos nem tudnak Tasting Menu-t ajánlani. Azonban érződött, hogy nem akarnak csak úgy elengedni. Érdeklődtek, hogy mire volna igényem. Elmondtam. Majd azt ígéretet kaptam, hogy egyeztetnek a Séf úrral és tájékoztatnak.

Egy óra és 17 perc múlva kaptam egy levelet, amiben az alábbi mondat is olvasható volt „Séf úrral történt megbeszélés után csatolva küldöm a menüsort, amit a figyelmébe szeretnénk ajánlani”.

Mérhetetlenül udvarias megfogalmazás. Majd a mellékletben a megnyitása után az alábbiakat találtam:

Amuse Bouche

Bükki és Egri kecskesajt  Kakukkfüves sárgabarack és őszibarack kompót, kecsketejbegríz, sós mogyoró

Appetizer

Házi kacsamell sonka

Zöldborsó, szarvasgomba, buggyantott tojás, kucsmagomba ragu

Middle Course

sÁfrÁnyos rizottó

Királyrák,tintahal, citromhéj

Main Course

BÉLSZÍN ROSSINI

Paszternák krokett, pirított libamáj,

gyöngyhagyma, polenta, spenót

Pre-Dessert

CITROMOS tEJFÖL SORBET

Eperkrémleves, bodzával marinált friss eper, vaníliás tej ropogós

Dessert

Gresham dobos torta

Tátva maradt a szám. Azon felül, hogy végeredményben az igényem türelmes meghallgatása után, összeállítottak egy külön menüsort, kimondottan az én kedvemért, és ez a menüsor sokkal összetettebb és különlegesebb lett, mint amit még korábban, az oldalukon kínáltak.

Elfogadtam az ajánlatot, majd másnap az egészet végigettem.

A követező két angol szóval tudom leginkább kifejezni azokat a gondolataimat és érzéseimet, amik, ezen vacsora után keringenek a fejemben; fabulous, amazing.

Bár a hosszú blog bejegyzéseknek szinte semmi létjogosultsága, de legszívesebben tíz oldalon keresztül részletezném ezt a gasztronómiai csodát. Csoda bizony, vagy inkább csodálatos élmény, mert kérem, itt olyan részletgazdagságot kaptam (azon felül, hogy Magyarország legjobb luxusszállodájához méltó volt a kiszolgálás és a környezet), amit egyszerűen nem lehet néhány szóval elintézni.

Először jöttek a kenyérfélék, amihez padlizsánkrémet kínáltak.

Mindegyik friss, ízletes, pont ideális állagú volt.

Majd, Bükki és Egri kecskesajt, kakukkfüves sárgabarack és őszibarack kompót, kecsketejbegríz, sós mogyoró.

Ennél a fogásnál már éreztem, hogy milyen komplex. Nagyon kellemes és ízekben gazdag, de nem tolakodó volt. Egy Amuse Bouche-t eddig nem tekintettem külön fogásnak, de itt bizony igen. Kvázi üdvözlő falatként jóval összetettebb volt, mint a hazai főfogások többsége. Először ettem kecsketejbegrízt.

Házi kacsamell sonka, zöldborsó, szarvasgomba, buggyantott tojás, kucsmagomba ragú.

A buggyantott tojás remekül passzolt a kucsmagomba ragúhoz és a kacsamellhez. Ízgazdag és friss. Remek volt a zöldborsó blansírozása is.

Sáfrányos rizottó, királyrák, tintahal, citromhéj.

Az utolsó morzsáig megettem. Ettől jobb rizsétel talán már nincs is. Krémes és „vibrálóan” ízletes volt.

Bélszín ROSSINI, paszternák krokett, pirított libamáj, gyöngyhagyma, polenta, spenót.

Ez a fogás az egyik legfantasztikusabb főétel, amit valaha ettem. A krokett nem burgonyából volt, hanem paszternákból, ami már maga is különleges, de ez nem volt elég, mert a jobb ízharmóniáért még velővel keverték össze, majd úgy sütötték ki. A polentát, mintha a libamáj zsírjában lett volna egy leheletnyit átpirítva. Nagyon jót tett neki. A máj tökéletes volt, mint ahogy a rajta lévő szarvasgomba szelet is, de a legtökéletesebb maga a bélszín. Bár nagyon „rózsaszínnek” látszott élőben is, de az első falat után világos volt, hogy minden plusz perc csak rontott volna raja.

Ezek az összetevők külön-külön is a képzeletbeli mérce tetejét foglalnák el, de együtt olyan különleges ízkombinációt alkottak, amit tényleg nem lehet szavakkal leírni.

Citromos tejföl sorbet, eperkrémleves, bodzával marinált friss eper, vaníliás tejropogós.

Külön egy kis virágos, hidegvízes üvegtálra ültették a kelyhet, amiben volt az eper, a sorbet és a tejropogós, majd külön felöntötték az eperkrémlevessel.

A felöntés pillanata.

A végeredmény.

Következett az utolsó fogás. Gresham dobos torta.

Mit is mondhatnék? Azt hittem egy dobos szeletet kapok némi cicomával. Hát nem. Az eddigiek szellemét átültetve ez is fantasztikusan komplex lett és egy örök emlék. Az összes gondoskodás (ami jellemezte, jellemzi ezt a konyhát), visszaköszön ebben a nagyon bonyolult csúcs-szuper desszertben.

A „dob” a süti tetején egy lyukas korong, amibe bele helyeztek egy mogyorós csokiba forgatott kicsike fagylaltgömböt. Ezt az egészet körbevették nagyon finom csokikrémmel, amit még, mintegy mellékesen díszítettek sós-karamellizált dióval és fekete áfonyás macaronnal.

Ez lett a final surprise. A macaron. Magában is tökéletes lett volna egy ilyen menü végére. Pláne úgy, hogy olyan magas minőségi szintet képviselt, amivel simán megverte a Gundel és a Szamos macaronjait, de itt „kvázi” díszítésként használták. Ez az igazi luxus!

Összefoglalva, a rizottó, a főétel és a desszert is a valaha kóstolt legjobbak egyike volt, ha nem a legjobb.

Nem értem a Gault&Millau ítészeit. 12 pontot adnak egy ilyen helynek. Kevesebbet, mint a Ráspinak, aki kristálycukrot szórt a csoki szuflénak nevezett fogására, vagy kevesebbet, mint a La Plaza, ahol „dob” nélkül hozták ki a dobos szeletet?

Nálam a Gresham 15-16 pontos. Mindenkinek javaslom, hogy egyszer próbálja ki, legyen bátor és merje megfogalmazni az igényeit!

A menüsor ára a hozzá illő borokkal, ásványvízzel, felszolgálással és „borravalóval” 20 000.- Ft alatt maradt.

Ezzel a pohár szép tokaji borral, képzeletben koccintok a Gresham személyzetével és megköszönöm Nekik a kiváló élményt!

Talán helyesebb így írni: LACIPECSENYE.

Ebben a konstellációban nem a henteseknél, vagy a piacokon található pecsenyesütők által kínált sült húsokra gondolok, hanem a Sas u. 11. szám alatt (egyszerűen szólva; a Bazilika előtt) fellelhető „műintézményre”. Mert hát mit is mondhatnék mást, amikor, lelkemet melengető kombinációja annak, amit állandón keresek, és aminek sokkal nagyobb számban kellene jelen lennie a hazai gasztronómia kínálatában.

Mik is a részei ennek a „koktélnak”? Egy turisták által intenzíven látogatott látványosság szomszédsága, egy stílusosan kialakított étterem, ahol ráadásul jelen van a jobb hentesekre jellemző feelingből egy csipetnyi, egy pörgős csapat, kiváló alapanyagok és végül egy tökéletesen elhívatott, kreatív, - a szó jó értelmében - megszállott konyhafőnök. Takács Lajos.

Egy "kreatív" kacsás tészta a vendégem sorából.

Úgy tűnik, a Lajosoknak passzol a magyaros konyhák újragondolt (hú de elcsépelt szó) vezetése. Örülök neki. Nagyon!

„Sok vagyok” írta egy másik Lajos, egy másik megszállott, akinek az elhívatottságát szintén nagyon kedvelem. Egy bizonyos Bíró.

Takács Lajos és Bíró Lajos is, az én világképemben rettentően sokat tettek a hazai gasztronómia felfutásáért és úgy tűnik, nem lassítanak. Szerencsére.

Nekem egyik sem „sok”.

Takács Lajos munkáját kb. 5 éve kedveltem meg az Olimpiában. Csodálatos menüsoraival, sok örömet szerzett már akkor is (a kacsamáj mangó kombináció még mindig mosolyt csal az arcomra). Pláne akkor, amikor először megmutatta a konyháját. Roppant izgalmas volt, és egyben elgondolkodtató is. Akkor döbbentem rá, hogy egy-egy sikeres konyha vezetéséhez milyen megszállottság és alázat kell. Minden tiszteletem az ilyen szemléletű séfek előtt.

A Lacipecsenye meglátogatását már régóta húztam, de nem tudom megmondani miért. Szerencsére a múlt héten eljött a pillanat és egy ebéd menü keretében új kedvencre találtam.

Laci? Szeret!

Ez volt a napi menü aljára írva. Hát én is szeretem, amit kaptam.

2 950.- Ft a 3 fogásos ebéd menü, ami tartalmaz egy pohár fröccsöt is.

Előételnek; ázsiai leves, halgombóc volt a választásom.

Nagyon ízletes és tartalmas levest kaptam, rengeteg (a szó szoros értelmében) is zöldséggel.

Főételnek; borjú ín, curry szósz, grillezett rák.

Itt azonnal négy meglepetés ért. Ez egy lencsés étel volt. Valahogy nem erre számítottam, de ezt egy pillanatig sem bántam, mert csodálatosan harmonizált a lencse a fűszerkeverékkel. A második meglepetés a borjú ín volt. Nem gondoltam arra, hogy tényleg a borjú ínét teszik bele, de így utólag azt gondolom azt. Hát az valami isteni volt. Nagyon puha, nagyon zaftos és mégis kissé lepirított. Ez is csodálatos passzolt a lencséhez és a fűszerekhez. Harmadik meglepetés a rák mérete volt. Valahogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy 10 Eurós ebéd menühöz ekkora, és ilyen minőségű rákot adjanak. Legvégül az egész tetejére rákerült egy nagy polip kar darab és nem ám a „gumis” fajtából.

A közelin látszik, hogy még „kis virágokat” is kaptam. Mesés.

Erre az egészre tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, hogy isteni, fantasztikus, szuper.

Desszert; somlói gömb, rumos mazsolás fagyi.

Csodás fagyi, csodás somlói, csodás tejszínhab.

Végül egy presszó, ami bár jobb volt az átlagnál, de nem volt olyan kiemelkedő, mint az ételek. Viszont, ahogy megadták a módját. Az nagyon tetszett!

A fröccsöt még az elején becseréltettem egy almafröccsre, amit BIO almaléből kaptam. Mit is mondhatnék, vagyis írhatnék erre?

Összefoglalva, egy nagyon nívós ebéd menüt kaptam, amiről órákig tudnék beszélni és bárhol a világon megállná a helyét.

Az árban nem volt benne a kávé, és a 12,5% szerviz díj.

A Mákos-Diós bátran és büszkén ajánlja az összes Magyarországra érkező turistának, az összes helyinek és természetesen az összes Budapestre érkező hazainak is a Lacipecsenyét!