Olyan, de olyan levest találtam, hogy talán nem is lehet szavakba önteni. Ráadásul véletlenül.
A történet még októberben kezdődött Vonyarcvashegyen, ahová azért utaztam, hogy leteszteljek egy éttermet, a Bock Bisztró Balatont.
A tesztfogyasztás meg is történt, de úgy gondoltam, hogy az egyik fogást, konkrétan a gulyáslevest az érdekesség kedvéért összehasonlítanám a budapesti Bockban kapható gulyáslevessel. A megfelelő pillanat az ellentesztre a mai délutánon érkezett el, így összeszedtem magam és elindultam az Erzsébet körútra.
Mivel tudtam, hogy mit akarok, már a leülés utáni másodpercben mondtam a felszolgálónak, hogy egy gulyáslevest rendelek és a másodikat majd a tábláról választom, tehát az étlapot akár el is vihetik.
Ekkor érkezett a véletlen. Nem volt gulyásleves.
Úgy meghökkentem, hogy egy néhány másodpercig eltartott, amíg reagáltam.
Miért nincs? Szakadt ki belőlem.
"Annyi más helyen van, és inkább az egyedibb megoldásokat valósítjuk meg", érkezett a válasz. Szimpatikus, de mi lesz a koncepciómmal, merült fel bennem a kérdés?
A válasz rögtön érkezett, „ajánlom a palócgulyást gyöngytyúkból”.
Nagyszerű, mégis lesz gulyás, csak másképp. Összehasonlításra nem alkalmas, de ha már itt vagyok és ajánlják, akkor egyértelműen ezt választottam.
A palócleves és a palócgulyás közti különbséget nem sikerült hitelt érdemlően kiderítenem, de vagy ugyanaz, vagy nagyon hasonló. Mivel a palócgulyás történetére sem találtam megfelelő magyarázatot, megvizsgáltam a palócleves múltját, hátha ott több sikerrel járok.
A történetéről a Wikipedia ezt a két verziót írja.
„A leves pontos keletkezése nem ismert, több legenda is létezik. Az egyik szerint a levest Gundel János készítette el egy megnyitó alkalmából és Mikszáth Kálmánról nevezte el, akit a „legnagyobb palócnak” hívtak. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve című munkájában azt írta, a levest egy vacsoraverseny bírái számára készítették, akiknek annyira ízlett, hogy kétszer is kértek belőle
Eldönteni én sem tudom, hogy melyik a valós, de hogy vacsoraverseny bírának éreztem magam, az biztos. Még a felénél sem tartottam, amikor utolért a felismerés, hogy nem lazacot kellet volna rendelni főételnek, hanem még egy ilyen levest.
Selymes és gazdag volt. Pont olyan ízekkel, hogy se só, se tejföl, se semmi nem kellett hozzá, csak egy jó nagy kanál és utána még egy adag.
Azon felül, hogy maga a leves mennyei volt, kiegészítette egy különlegesség is. A gyöngytyúk felhasználása. Még sehol nem találkoztam ilyennel. A húst egy sült tésztagyűrűben töltötték és úgy helyezték a tányér szélére.
Nagyon látványos, az íze is fantasztikus. A tésztagyűrű, ami lehet, hogy „csak” egy kenyértészta (nem tudtam pontosan meghatározni), olyan volt, mintha olajban sütötték volna ki, majd utána töltötték volna bele a gyöngytyúk húsát, ami valószínűleg szintén sült volt.
Minden elképzelést felülmúlóan harmonizált a levessel, annyira, hogy még mindig érzem az ízeit a számban. Remek textura, ropogós tészta, csodás ízek, mindez tökéletes állagú zöldbabbal.
Ezt mindenkinek érdemes megkóstolnia!
Bántam a lazacos rendelést egészen addig, amíg ki nem hozták.
Íme egy kép a köretről. Nem semmi egy lazachoz. Igaz?
…
Kedves olvasók! A történet folytatódik, de egy másik oldalon. Aki teljes egészében kíváncsi rá, keresse fel Zsámbok Tamás Kultúrlecsó című új blogját a „kulturlecso.blog.hu” címen!
Mint mindig, most is inkognitóban voltam és mindenért teljes árat fizettem.
