Mákos-Diós

Kisgyerekként az egyik leghőbben áhított pontja volt a hétnek az úszóedzés utáni „betérés” a tejivóba. Az illatok és az az érzés, hogy egy vendéglátóhelyen kiszolgálnak minket egyszerűen fantasztikus volt. Mi voltunk a sportolók. Én is, pedig valójában csak a nagyok „farvizén” úsztam és semmilyen eredményt nem értem el, de akkor kérhettem és a kiszolgáló hölgy pont úgy nézett rám, mint a nagyokra, akik versenyre is jártak.

A karamellás tejet ócska műanyag füles pohárban kaptuk, ami talán sohasem volt úgy elmosva, mint manapság. Két zsemle és a karamellás tej. Nekem elég volt, de a nagyoknak nem. A bátyám, Jancsi, idősebb öt évvel és komolyan nyomta. Reggel mindig hadakozott édesanyámmal a korai ébredés miatt, edzés után meg az az érzésem támadt, hogy az egész tejivót meg tudná enni. Néha volt több pénzünk, néha nem, de boldogok voltunk az biztos. Csodás idők.

Nehéz megmondani, hogy pontosan miért, de ezek a nosztalgikus érzések bújtak elő belőlem tegnap, amikor betértem a Cserpes tejivóba (Corvin). Minden tiszta, modern, nyoma sincs a „zsíros” érzetű füles műanyagnak, de a tejivó feeling szinte teljesen olyan volt, mint 35 éve. Sok fiatal, jellemzően egyetemisták, akik készültek, beszélgettek, reggeliztek. Sokan csak egy kiflit, vagy egy kávét kértek, de érezni lehetett, hogy inkább spórolásból, mint visszafogottságból. Tisztára, mint gyerekkoromban az Augusztus 20 strand mellett.

Az egész kisugárzása olyan letisztult, de mégis élettel teli volt, hogy ha most lennék 20 éves, mindennap itt szeretnék ülni a sarokban, még akkor is, ha csak egy kiflire van pénzem. Csodálattal néztem ezeknek a fiataloknak a ragyogását. Akarok, céljaim vannak, öntudatos vagyok, hiszek. Ezek mind bennük voltak. Kicsit még naivan, kicsit még idealisztikusan. Ebben a formában mindez már kikopott belőlem és most ez a kontraszt fáj.

Egy „komplett” reggelit vettem 1.340.- Ft-ért. Bodzaszörp (3 dl 380.- Ft), tojáskrémes szendvics (330.- Ft), latte macchiato (430.- Ft) és egy túrós batyu (200.- Ft).

Igazán remek reggeli volt. Persze pultnál szolgáltak ki és a választásomat tálcán adták át (mint régen), meg utána úgy kellett keresni a szabad helyet (mert csurig tele volt), mégis nagyszerű az egész. Finom, ízekkel teli a szörp, fullra töltve a szendvics, pont tökéletes hőfokú a kávé, és a túrós batyu.

A szőrszálhasogató énemnek kár elkezdeni keresni a túrós batyu hibáit, mert nem találná. Tökéletes volt. Csodás tészta, ideális édesség, sok túrótöltelék. Egyszerűen nem tudok jobbat elképzelni. Tisztára, mint kakaós csigában a Butter Brothers. Most is ennék vagy kettőt, pedig igazán nem hiányzik már a további szénhidrát.

Olyan jó volt, hogy kezdő háziasszonyoknak kellene tanítani a készítését tanfolyam keretein belül. Egy ilyen süteménnyel garantálva lenne a házasságuk során felmerülő krízisek áthidalása, mert aki ilyet tud sütni, pláne a megfelelő pillanatban, annak biztosan megbocsátanak. Már az illatok feloldanák az első „vonalakat”, míg a friss meleg batyuk, mint egykoron a nehézlovasság, egyszerűen átvágtáznának a legszigorúbb férfi lelkén is, hogy végül a gyomrában megülve totálisan megsemmisítsék az esetleges konfliktust.

Azoknak, akik egy kis stílusos zenével kívánják kísérni a bejegyzésemet és a fokozódó étvágyukat, ajánlom ezt a nagyszerű albumot: The Best of Marvin Gaye

Történt, hogy ebédidőre találkozót beszéltem meg a kóstolótársammal. Újlipótvárosban, az Ipoly utcában nemrégiben újonnan nyitott egy étterem, a trendi nevű Food Boutique. Már ősszel nézegettem a készülődést, majd a nyitást követően nem sokkal elmentem kipróbálni az ebédmenüjüket. Az elején ugye még előfordulnak bizonytalanságok, de itt valahogy nem éreztem. Minden új volt, színes, ízléses és flottul ment az egész.

Na, majd a Barbara gondoltam. Két gyermekes anyuka, aki hajt a melóban, sportol, terelgeti a családot, de szeret jókat enni, szereti a szép ízléses környezetet és minden második nap baromira kritikus.

Szóval megbeszéltem Barbarával, hogy mutatok neki egy új helyet. Kíváncsi voltam a véleményére és természetesen arra is, hogy másodjára, amikor sokkal körültekintőbb leszek, meg kritikusabb, akkor hogyan fognak teljesíteni.

Megmutattam.

Hát alapvetően két lehetőség fordulhat elő. Vagy éppen jó napja volt a konyhának (megint), vagy tényleg tartósan tudják hozni ezt a szintet. Feltoltam a kritikus szemüveget és a legnagyobb gyanakvással kóstolgattam, ízlelgettem. Persze Barbara ezt sokkal természetesebben lerendezte. Finom, szép, gyors és persze a kritika, az egyetlen: a csokis desszert, amit választott túl csokis. Ez lett a legnagyobb problémája (amúgy indokolt észrevétel volt).  

Sosem tudom meg, hogy ez a szőrözős napja volt, vagy sem, de az tény, hogy jól érezte magát és remek kiszolgálásban volt részünk. Az ételek finomak voltak, a felszolgálók kedvesek és a végére olyan kávét kaptunk, hogy a „nagymenők” is tanulhatnak belőle.

A választásom képekben:

Burgonya krémleves zellerchipsszel.

Sűrű, finom, tartalmas.

Pecsenye kacsamáj, chips burgonya, sült lecsó.

Itt érkezett a véletlen. Az egyik kedvenc ételem is (a lecsó) volt az egyébként kimondottan rövid étlapon. Természetesen azt választottam és milyen jól tettem. Az a helyzet, hogy a lecsó olyan kiemelkedő volt (forró, selymes, gazdag), hogy inkább a máj kísérte és nem fordítva. Ráadásul az egészet egy forró kőlapon hozták ki, a friss és forró burgonyszirmokkal.

Lecsót még nem láttam ilyen menőn tálalni.

Körte Royalban, pite, candy dió öntet.

Egy nagyon jól eltalált desszert, amit meleg fahéjas dió öntet kísért.

Végül a kávé. A KÁVÉ. Biztosan az egyik legjobb kávé Pesten.

Mindig hansúlyozom, hogy a kávénak meg kell adni a tiszteletet.

Hát itt megadják, az biztos.

Kis víz, kis süti és az espresso, ami olyan krémes, hogy nem találok a jellemzésére megfelelő szavakat. A kávé íze pedig nem a „megideologizáltan” keserű, hanem olyan finom, hogy a tejet és a cukrot se tettem hozzá. Meggyőződésem, hogy csak rontott volna rajta. A pesti prémium éttermek zöme tanulhat ebből a kávéból és a kávéval szembeni alázatból.

Az egész kávékérdést pedig megkoronázza az egyedileg készítetett kávéscsésze. Mit mondhatok ezek után a kritikus szemüvegemmel? A chips csak jó volt és nem kiváló? Igen, meg talán 1-2 perccel rövidebb ideig sütöttem volna a májat? Talán, de csak fölösleges szőrszálhasogatás lenne.

Ennyi kifogás a sok-sok remek tapasztalattal szemben semmi. Tök jó volt és ez a lényeg. Gratuláció a koncepcióért, a kialakításért és duplán a kávéért.

Itt is, mint mindig, inkognitóban, fizető vendégként élveztük az ebédet.

A túró, mint alapanyag trendivé kezd válni az utóbbi időkben. A magyar konyhában már régóta számtalan sütemény és tésztaféle fő összetevője (rákóczi túrós, túrós lepény, túrós palacsinta, stb.), de a fine dining-ban mintha most került volna előtérbe. Persze az is lehet, hogy az elmúlt két hét impulzusai iratják ezt velem, de eddig nem volt ennyire szembetűnő.

Kezdődött a Fricskában, aminek a szilveszteri menüjében szerepelt a „Citromtorta, ananász, túrófagyi” nevű záró fogás, majd folytatódott a NU Bisztró múlt heti ebédmenüjében, ahol a harmadik ételnek lehetett választani a „Pisztáciás túródesszertet”.

Végül a mai nap a Zonában, ahol harmadikként szintén túrós desszertet kaptam. „Túrós citrom torta”.

Az étel helyesírásával kapcsolatban nem akarok a kommentelők előtt új „frontot” nyitni, de nyilvánvalóan eltér a Fricska és a Zona elnevezésében a citromtorta szó írása. Alapelv, hogy pontosan úgy írom meg a fogások nevét, ahogy az adott helyen is használják. Jelen esetben az egyik helyen így, a másik helyen úgy írták és ebből fakad az eltérés.

Szóval a Zona. Eléggé fel van hypeolva és mint minden ilyen esetben, az egyébként is gyanakvó természetem szkepticizmusa tovább erősödik.

Ebéd három fogásban, aminek az ára 3 500,- Ft + 12,5% felszolgálási díj volt. A menün felül, a kóstolótársam javaslatára kértünk előtte egy sajttálat (2 500,- Ft + felszolgálási díj), amit közösen fogyasztottunk el, illetve a végén még egy-egy ristrettót. Tehát a kávén és a sajton kívül minden más része volt az alapból kínált „három” fogásnak.

Rögtön érkezéskor automatikusan kaptunk 1-1 üveg tisztított vizet némi szénsavval. Hasonlót már láttam a Bock-ban is és ott is tetszett. Külön plusz pont az egyedi palackért és annak információ tartalmáért.

A rendelés után szinte azonnal az asztalra került a friss házi kenyér egy kis olívaolajjal. Mind a kétféle kenyér héja ropogott, az állaga kiváló volt. Az olajból számomra kissé hiányzott a „frissesség”, de még így is talán a legjobb volt azok közül, amiket magyarországi éttermekben kóstoltam eddig.

A sajttál következett. Azon lehet moralizálni, hogy ennyi sajtért reális a 2 500,- Ft, vagy nem, de úgy vélem, hogy egy magas színvonalú étteremben ezen nem kell morfondírozni, viszont jelen esetben a tálaláson egy pillanatra szükséges. Nem a vizualitásra gondolok, hanem a hőfokra. A sajttál nem lehet hideg. Tároláshoz szükséges a hűtés, de az élvezeti értéken nagymértékben ront, ha a sajt túl hideg, hiszen, sem az illatában, sem az ízben nem tud megnyílni. Sajnos ez a tál túl hideg volt és bár érződött a sajtok nagyszerű minősége, de előttünk megnyílni nem mindegyik tudott. A kis barna halom a tányér szélén birsalmapüré. Illett a sajtokhoz.

A leves előtt kaptunk egy kis amuse bouche-t. Uborka lazackaviárral. Csodás íz és frissesség egy kanálkában. Nagyon ízlett.

Zöldborsó leves fürjtojás.

Nagyon rafinált fogás. Inkább krémleves, de nem túlsűrítve, alján apró gyömbérdarabokkal és két fürjtojással. Maga a tojás is megérdemel egy kis külön figyelmet mivel a főtt fürjtojást, kissé megfüstölték és úgy helyezték a levesestányérba. Az enyhén füstös íz és a borsó szépen kiegészítették egymást. Ráadásul a leves kanalazásakor érkezett az extra meglepetés, ugyanis a tojás lágy volt, és amikor félbevágtam a kanállal kibuggyant a még lágy sárgája. Ilyennel még sohasem találkoztam. Füstölt lágy tojás. Pompás.

Párizsi tőkehal, bazsalikomos házi tészta. Remek állagú hal vékony bundában, csodás házi tésztával, aminek az öntetét valószínűleg parmezán jellegű sajttal sűrítették. Érdekesség, hogy egy negyed fej kicsike kissé ecetes öntetű salátát helyeztek el még a tányéron. Finom volt együtt.

Érkezett a tél egyik legszínesebb desszertje a túrós citrom torta. Nagyon látványos, szemet gyönyörködtető volt és citromon felül további különböző gyümölcsöket használtak fel a tálalásakor. A képek magukért beszélnek!

Az biztos, hogy nem csak látványra, hanem ízre is ugyanolyan vibráló volt, mint amilyennek látszik.

Bár eltérő a koncepció, de nem kerülhetem el a Fricska gastropub szilveszteri citromtortájával való összehasonlítást. Hasonló elnevezés, hasonlóan kör alakú kivitelezés, viszont a túró eltérő helyen szerepel (a Fricskáéban a fagyiban, míg a Zonáéban a tésztán) és a díszítés koncepciója igencsak különbözik. Az egyik inkább kerüli a színeket, míg a másik kimondottan preferálja.

A Zona kivitelezése közelebb áll hozzám. Komplexebb és kiegyensúlyozottabb ízhatású és azon felül még vizuális élménnyel is megajándékoz. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Fricska citromtortája nem érdemel elismerést. Nagyon színvonalas az is, de ebben az összehasonlításban a Zona volt jobb, pedig volt egy apróbb hibája. A túró túlhűtött volt és az egyik falatban némi jeget éreztem.  

A desszert után még kaptunk meglepetést is, egy kis csokoládét és egy kicsike pohár 100%-os almalevet (kicsit Mák utánérzésem volt). Kiváló zárótétele volt ennek a csodás ebédnek, nem is beszélve a figyelmességről, amit ezzel kifejeztek.

Végül egy ristretto.

Nem ízlett eléggé. Nekem túl keserű volt és a „crema” is vékony a tetején. Ezen a szinten elvárnám, hogy a kávé is elérje az ételek minőségét, ami ebben az esetben elmaradt tőle.

Összességében nagyon jó menü volt, ár-érték arányában meg még jobb. Ajánlom mindenkinek, különösen ebédidőben. A sajt, a túró és a kávé apróságok, amit más lehet, hogy észre sem vesz, de az az étterem, amelyik 17 pontot kap a maximális 20-ból, nem teheti meg, hogy nem figyel ezekre a részletekre. Nálam ezért 2 pont mínusz, 15.

Nem is akármilyen. Életem legjobb Fricskája.

Az egész egy figyelemfelkeltő maillel kezdődött, amiben tájékoztattak arról, hogy a Fricska gatropub egyáltalán létezik, és sok szeretettel látnak. Szuper, gondoltam megint összeálltak páran különböző éttermekből és próbálnak valami figyelemfelkeltőt összehozni, ami jó, csakhogy mi van a minőséggel?

Az elmúlt egy évben, amióta olyan szemmel is nézem az éttermeket, szörpöket, zsírokat, kenyereket, stb., hogy tényleg miből lehetnek, milyen a minőségük, azóta érzékenyebbé váltam. Egyre jobban felismerem a hozzávalókat és egyre jobban el tudom helyezni azokat egy minőségi skálán. Ez ugye jó, csakhogy egyre többször felismerem azt is, hogy milyen silány minőséggel etetnek minket. Kiérzem a cukrot egy fokhagymamártásban, aminek nem kéne ott lenni, vagy a térfogatnövelőt a kenyérben és így tovább.

Az összkép elkeserítő. Nagyon kevesen vannak, akik akarnak figyelni az apró részletekre is és ezeknek a keveseknek meg irtózatos küzdelmet kell felvállalniuk azért, hogy üzletszerűvé váljon a tevékenységük. Ugye a tömegek például még mindig tolják az ételízesítőt az otthon készült ételekbe. Miért is?

Tehát annak, aki minőségi alapanyagokat akar használni és erre vállalkozást építeni, fel kell kötnie a gatyát, mert nagyon nehéz kedvező árú ételekből kihozni az összes költséget. Aki megpróbálja, mindenképpen tiszteletet érdemel.

Szóval páran összefogtak és megnyitották a Fricska gastropub nevű éttermet. Én meg esélyt akartam adni, ha már ilyen ambiciózus szót is belemertek fűzni a névválasztásba (gastropub). Egy gasztronómiailag erősen kritikus beállítottságú barátommal, Lacival, így a karácsonyi készülődés közepette elmentünk az ebédmenüjüket kipróbálni, és a magunk módján ízekre szedtük mind a három fogást.

Röviden a választásunk és a tapasztalataink.

3 fogás 1.950.- Ft volt.

Fehérbabgulyás

Nagyon tartalmas, selymes állagú, kissé csípős, de különösen ízgazdag leves volt, pont tökéletesre főt marhahússal. Komolyan átfutott a fejemen, hogy a következő két fogást lemondom és helyettük kérek még két tányérral.

Hozzá nagyon finom házilag készült kenyeret kaptunk, de sajnálatos módon csak úgy a tányér mellé, nem egy kis kosárkában. Ezen feltétlen változtatni kell!

Paradicsomos bárányragú gnocchi

Olyan, de olyan ritkán lehet itthon jó minőségű bárányos ételt kapni (alapanyag és tapasztalati probléma is), pedig szeretjük. Kissé izgultunk is, de fölösleges volt. Egy tökéletes fogást kaptunk. Tökéletes hússal, tökéletesen forró, ízgazdag szafttal és olyan gnocchival, amit külön fogásként is bármikor újrarendelnék. Egyetlen problémánk volt csak vele. Talán picit lehetett volna több, hogy minden falathoz jusson egy szem. A tetejére még megfontolnám a friss koriandert.

Profiterol fehércsoki

Itt viszont már „túlterhelési” problémáink adódtak. Alig bírtuk megenni. A könnyű tésztában finom csokis töltelék, amit selymes fehércsoki öntettel borítottak be. Étteremben még nem ettem ennyire finom profiterolt. Az egyetlen észrevételünk, hogy így együtt ebben a méretben már sok volt egy kicsit. Ha fele ekkora, akkor is ugyanilyen elégedetten állunk fel.

A környezet színvonalas volt, mint ahogy a kiszolgálás is. Egyedül a desszertre kellett az elvártnál kissé többet várni. Nagyon jó pont, hogy azonnal szódával kínáltak, amit a végén nem számláztak fel. Nem kerül sokba, de mégis sokat ad.

Ami nagyon szembetűnő volt az a kiemelkedő tisztaság. A vendégtérben is és a konyhában is (ahová bárki bármikor „bekukucskálhat”). Igazán példaértékű.

Külön említést érdemel, hogy nagyon szép és minőségi evőeszközöket és poharakat választottak, ami tovább erősíti az egyébként is magas minőségi - és esztétikai élményt.

Összességében nagyon jó benyomással gazdagodtunk. Remélem tartósan fenntartják ezt a nívót, mert akkor biztosan kialakul az a vendégkör is, amivel tartósan profitábilisá tudnak válni. Ha külföldiként Magyarországon csak ebbe az étterembe jutnék el, biztosan máshova helyezném a magyar gasztronómiát a nemzetközi térképen, mint ahol most van. Valahová előre.

A végére meg kell említeni egy különlegességet. Egy csodálatos szeletelőgép, amit nem díszletnek használnak, hanem napi szinten sonkaszeletelésre. Lenyűgöző.

Egy emlékért néhány szem meleg datolyáról? 

Én igen. A degusztációs menüért. Még akkor is, ha a hozzá ajánlott borsorral összesen 31 136.- Ft fejenként. Nem mondom, hogy minden nap, de évente néhány alkalommal szívesen. Azt gondolom, hogy egy különleges, jól felépített menü elfogyasztása, különösen, ha hozzáértő kiszolgálással párosul, van olyan maradandó kulturális élmény, mint egy nagyon jó koncert, vagy egy különleges színházi előadás megtekintése a legjobb helyről.

Ebben reménykedve mentem el kóstolótársaimmal az újra megnyílt Lou Lou Restaurantba.

Aki az elmúlt tíz évben figyelemmel kísérte a magyar gasztronómia fejlődését, tökéletesen tisztában van a Lou Lou név jelentőségével és azzal, hogy ebben a fejlődésben mekkora szerepet játszott a Lou Lou mögött álló szakmai csapat.

Teljesen egyértelmű volt, hogy elmegyünk és eszünk egy degusztációs menüt.

Örültem és nagyon vártam, hogy egy nagyszerű sort elfogyaszthassak ebben a neves étteremben.

Érkezéskor az örömömbe némi csodálkozás keveredett (később még más is), mert azzal szembesültem, hogy a Fausto’s-ba megyünk. Pontosabban a helyére.

Hova lett a Fausto’s? Az az étterem, ami hosszú éveken át az ország egyik legjobbja volt. A pontos választ nem tudtam meg, de a webes böngészés alapján arra jutottam, hogy áttette a székhelyét a „testvér” étterembe az Osteriába, ami a Dohány utcában van.

Visszatéve a Lou Lou-ra. Nagyon szép környezetben fogadtak minket, a helyhez (és a saját pozícionálásához) méltó udvariassággal. Helyet foglaltunk, rendeltünk és kaptunk egy olyan menüsort, hogy két hét múlva csak a meleg datolyára emlékeztem az egészből.

Nagyon csalódott voltam is és vagyok is. Több mint egy hónapot nyűglődtem, hogy egyáltalán írjak róla, de végül arra jutottam, hogy ahol 18 900.- + 12% szervizdíjat kérnek egy degusztációs menüért arról írni kell, akár jó, akár rossz.

Például egy ilyen nívós környezetben soha nem tenném a menüt egy ilyen snassz papíron a vendégem elé.

Jól laktam az biztos, de a „kulturális élmény” tökéletesen elmaradt. A meleg datolya nagy ötlet, de semmilyen más ízt nem tudok felidézni. Még akkor sem, amikor újra nézem a fényképeket. Körülbelül, a Lou Lou egy főre jutó borsorral kiegészített árát fizettem néhány éve Londonban a Kensington Gardens közelében a Kitchen W8 nevű Michelin csillagos étteremben két főre, borral, vacsoraidőben. Nagyon érdekes, hogy ebből a vacsorából több ételre is emlékszem fényképek nélkül is.

Végeredményben ennyi lett az ára a hőn vágyott kulturális élményemnek, amiből csak a meleg datolya maradt meg, mint emlék.

A fentiek miatt, a szokásostól eltérően semmit sem írok az ételekről.

A sor előtt kaptunk kétféle kenyeret és vajat, illetve egy amuse bouche -t.

A sor:

Marinált tofu, reteksaláta, papaya, tápióka chips

Kacsa parmantier, füstölt kacsamell, fekete fokhagyma, répa, gyömbérkenyér

Szarvasgombás arancini, csirke gyöngyök, feketegyökér, zeller

Tenger gyümölcsei ravioli, kaviár velouté

Burgundi marha oldalas

Sajt

Császármorzsa, királydatolya, juhar szirup, toffee fagyi

A fagyi alatti fekete a meleg datolya.

Sajnos nálam ez a menü nem tudott komoly értékelést elérni. A sajt, megjelölt fogásként számomra elfogadhatatlan ebben a mennyiségben. A desszert meg külalakilag az.

Remélem, felzárkóznak, mert az látszik, hogy minőségi alapanyagokkal dolgoznak és a tudás is meg van, de ezen az árszinten sokkal többet kell mutatni, talán kicsit kevesebb bonyolítással. A Gault & Millau két sapkát adott 15 ponttal, de azt kell írnom, hogy a 14 pontos egy sapkás Ikon Debrecenben simán megveri, míg a szintén 15 pontos Csalogány 26 meg egy egészen más kategória.

Köszönöm a kóstolótársaimnak Péternek és Istvánnak a visszacsatolásokat!

A második SVÉT látogatás biztosan az év legnagyobb meglepetése. Óriási! Sokszor mondogatták már, hogy az Ikon ilyen-olyan jó, meg újra felkarolta az debrecenit, de erre nem számítottam.

Kissé frusztrál, hogy megint szuperlatívuszban kell írnom - utána meg majd kapom a kommentet, hogy mennyire utálják a „hobbyblognak” álcázott reklámokat – de nem tehetek mást.

Ami jó az jó.

Az Ikon pedig nagyon jó volt, aki meg nem tud elvonatkoztatni attól, hogy teljesen függetlenül is lehet pozitív véleményt írni egy étteremről, vagy ételről (pláne ha ezt kiemelkedő teljesítmény támasztja alá) az ne olvassa ezeket a pozitív véleményeket.

Az Ikon nem csak nagyon jó volt, de fantasztikus volt a berendezése is. Kiváló minőségű anyagok, ízlésesen elrendezve. Bent ülve az volt a gondolatom, hogy nem Debrecenben vagyok, hanem valahol Londonban a Notting Hill egyik diszkrét kis utcájában. Ráadásul ezt a miliőt tökéletesen egészítette ki a kiszolgálás vidéken szinte soha nem tapasztalt magas színvonala. Udvarias, diszkrét, segítőkész és nem tolakodó. Az egész benyomás rendkívül részlet gazdag volt, pedig még egy falatot sem ettem.

Egyértelműen a legnívósabb vidéki étterem.

Azért nem feledkezhetek meg az ételekről sem, hiszen az Ikon egy étterem. Egész pontosan Restaurant and Lounge.

A teljesség és a lounge hangulat kedvéért ajánlok egy kis zenét Paulo Arrudától. Csak rá kell kattintani a hivatkozásra: Lounge Beats by Paulo Arruda

Úgy kezdődött, hogy az első kérésemet rögtön nem tudták teljesíteni.

Italnak mentateát kértem. Rögtön elfogott a rosszérzés, amikor meghallottam a sajnálkozó mondat első szótagját. Hiába a szép környezet, de egy szimpla mentateát sem tudnak adni. Nos, ez a rosszérzés el tartott úgy 17 másodpercig is, mert a jól felkészült pincér, briliánsan vágta ki magát a csalódott szemeim kereszttüzéből. „Esetleg tudok javasolni zöldteát friss mentalevéllel”.

Mit lehet erre mondani?

Természetesen elfogadtam a javaslatot és gondolatban már röpültem is Marakesh világhírű piacára a Jemaa el-Fna-ra, ahol az árusok friss mentából készült teával kínálják a vendégeiket és kínáltak engem is. Persze ott egy kb. 23 perces alku kellett a teához, míg itt egy leleményes és felkészült pincér.

A tea felszolgálása tökéletes volt. Kérés nélkül méz és egy cikk citrom. Ráadásként a friss menta remekül kísérte a zöldteát.

Az étlap hasonlóan, mint a szilvásváradi Lovasban (ami szintén nagyon jó étterem), egy újságra emlékeztetett, aminek az elején, büszkén hirdetik, hogy továbbra is tartják a Gault & Millau ítészei által „magadott” egy szakácssapkát. Ezúton is gratulálok nekik, tökéletesen megérdemlik az ehhez szükséges 14 pontot.

Jól áttekinthető és érdekes lehetőségeket kínáló az egész „kiadvány”.

Legszívesebben elhoztam volna. Kedvencem a „MENÜ 30 KM”, amiről sajnos lecsúsztam, de legközelebb biztosan kipróbálom. Ebben a sorban a szükséges alapanyagokat egy 30 kilométeres körön belülről szerzik be. Nagyon imponáló.

Hoztak kétféle házikenyeret ikonos dobozban (hasonló, mint a Mákban), de a két kis kenyérke valahogy elveszett a nagy dobozban. Érdekes volt, hogy csak 1-1 szelet.

A kenyérhez enyhén fűszerezett sajtkrémet kaptam.

Finom volt együtt, de rögtön érkezett a Séf ajándéka is (még a legelején jeleztem, hogy korlátozott a parkolási lehetőségem és ehhez a kéréshez igazították a tempót, amit percre pontosan tartottak is a végéig). Céklapüré, kecskesajttal. Finom friss volt, pont beindította a gyomromat.

Leves: Sütőtök krémleves, pácolt libamáj, gyömbérolaj.

Csodálatos leves volt.

Tálaláskor a tányéron voltak a sült libamáj szeletkét, a gyömbérolaj és a pirított tökmagok.

Már tálalásnak is szép.

A tányér elhelyezése után öntötték fel a krémlevessel, majd a tetejét megszórták borssal.

Nem tudom, hogy miért és hogyan, de az utóbbi időben sokkal több kiemelkedő levessel találkozom, mint főétellel. A Viatorban is (SVÉT 1.) a leves volt a favorit és most az Ikonban is.

Főétel: Erdei gomba rizottó, kétéves parmezán, buggyantott tojás.

Az összhatás leggyengébb pontja. Leggyengébb, de még így is simán jobb, mint a legtöbb versenytársáé.

A tálalás ötletes volt a nagy deszkával és a csatosüveggel, amiből ki kellett kanalazni a tányérba, de két apróságon is fennakadtam.

Honnan tudják, hogy kétéves a parmezán?

Megkérdezetem, de senki nem tudott választ adni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de ha valamiért kiírták, akkor azt szeretem, ha úgy is van. Jelen esetben is. Pont ugyanígy megrendelem, ha csak parmezán van feltüntetve az étlapon. Tehát először a leleményes pincérem jött zavarba, majd bement megkérdezni a séfet, aki küldött kóstolni a parmezánból, de nem tudta megmondani, hogy valójában milyen korú.

A másik probléma, hogy szóban elmesélték, szarvasgombát reszelnek a tetejére. Ennek örültem, de vagy nem került rá, vagy olyan kevés, hogy akár franciadrazsé is lehetett volna, mert érezni semmit nem lehetett belőle.

Fontos elmondani, hogy a nagy és kiváló állagú gombadarabokkal és a tojással egy nagyon magas színvonalú ételt kaptam, amit jó étvággyal teljesen el is fogyasztottam. A két említett „probléma”, valójában apróság, de talán, ezen a színvonalon legközelebb érdemes erre is figyelmet fordítani.

Végére jött a szokásos kérés, egy espresso.

A hely nívójának megfelelő volt a kávé, de sajnálatos módon a kis pohár víz lemaradt.

Mindent összevetve, nemzetközi színvonalú az Ikon, ráadásul ebben a kategóriában reális árakon. Nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek. Egy étterem, ami megmutatta, hogy vidéken is tudnak olyan nívót felmutatni, ami még Budapesten is ritka és nemzetközi mércével mérhető. Az élmény közelítette a Bock Bisztró színvonalát.

A látogatás most is inkognitóban történt. Az ebédért borravaló nélkül 4.380.- Ft-ot fizettem.

A végére ismét egy érdekesség:

A mosdóban szépen összetekert törülközők fogadják a „látogatókat”. Azt gondolom, ez is a minőség felé történő elkötelezettség egyik és igen ritka megnyilvánulása. Én örültem neki.

Örök érvényű igazság, mégis milyen sokszor kénytelenek vagyunk megtapasztalni, hogy fizető vendégként lekezelést, és „flegmázást” kapunk, ahelyett, hogy megpróbálnának a kedvünkbe járni. Különösen sajnálatosnak tartom, hogy jó helynek gondolt és pozícionált éttermek is sokszor alkalmaznak olyan felszolgálókat, akik mézes-mázos modorral nézik semmibe a vendéget. Ugye nem csak én jártam így?

„Abba még senki nem ment tönkre, hogy megpróbált a vendégek kedvébe járni”. Ez a Bock Bisztró örökérvényű „szlogenje”.

Erre nem lehet mit mondani, csak legfeljebb bólogatni és hümmögni. Na, igen. Mindig ez a hümmögés.

Vendégként, hogy majd meglátjuk, meg egyszer már náluk is 3,5 fokkal hidegebb volt a tányér, mint amilyennek lennie kellett volna. Más éttermek tulajdonosaként, vagy vezetőjeként meg vagy egyetértenek vele és mindig törekednek ezt éreztetni is a vendégekkel (tisztelet nekik), vagy ömlenek a kifogások, hogy ilyen nehéz, meg az alapanyag, meg a munkaerő, meg az összes többi.

Azt gondolom, hogy akik a második kategóriába tartoznak, ne nyissanak éttermet, mert kifogásgyár háttérrel inkább csalódott vendégeket generálnak, mint elégedetteket.

A Bockban körülbelül 10 éve jártam először, nem sokkal a nyitásuk után. Akkor még nem figyeltem tudatosan a részletekre és egyáltalán nem tudtam ki az „kis Bíró”, de valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig visszajártam. Soha nem kaptam semmilyen kedvezményt és a Bíró sem ült egyszer sem az asztalomhoz, mégis nagyon megkedveltem a helyet. Az állandó tisztaság és az elegáns, de nem feszélyező környezet és terítés remek hátteret biztosít a valódi vendéglátáshoz.

Bár nem tudom megmondani, hogy az első alkalomtól-e, de az emlékeimben mindig kaptam az ételek előtt mangalicatepertős-hagymás zsírt friss kenyérrel, ami a bodzaszörppel maga volt a tökéletesség.

Egy kis plusz zöldség a „zsíros” „fogáshoz”.

A zsíros kenyérrel és a szörppel, vagy múlt héten a Bock Fanni gyöngyözőborral mindig azt éreztem, hogy semmi más nem kell a pillanatnyi boldogságomhoz és teljeséggel fölösleges volt a következő fogásokat kirendelni, mert ez így tökéletes.

Utána viszont, amikor megérkeztek az ételek, mindig arra jutottam (pont, mint a múlt héten), hogy milyen kár lett volna kihagyni ezeket a finom „kompozíciókat”. Először ettem végig a leves, főétel, desszert klasszikus kombinációt, de utána nem csak a vacsorát hagytam ki, hanem a másnap reggeli nagy részét is.

Az évek óta állandóan magas minőség és a kreatív változatosság mellett a másik nagy erényük, hogy ebben a kategóriában nem jellemző kiadós mennyiséget kapunk a tányérunkra.

Az első étel burgonya veloutée kacsamájjal és lila gnocchival.

A kóstolótársam (aki először járt a Bockban) azonnali reakciója az volt, hogy érződik a burgonya íze, de jó.

Most már egyre többször kóstolótárssal, vagy társakkal megyek. Olyan érdeklődőkkel, akik kíváncsiak új helyekre, új ételekre és segítenek abban, hogy egyes véleményükkel kiegészítik az enyémet és korrigálják az esetleges (akár pozitív, akár negatív) elfogultságomat.

Nekem is nagyon ízlett és isteni ötlet sült kacsamájjal kiegészíteni. Külön kis finomság volt a lila gnocchi, amit valószínűleg céklával színeztek. Remekül feldobta. Sajnos az egyik oldalát egy kicsit túlpirították, de ízében szinte észrevehetetlen volt. Kiemelkedő volt az alkotórészek összhatása.

Második fogás süldőtarja tojásos knédlivel.

Érdekes, hogy a tarját vastagon hagyták. A knédli nem egyben volt, hanem közepes darabokban, közte a tojással. Az egész leöntve „paprikás” szósszal. Nagyon szép kombináció.

A hús természetesen omlós, ideális állagú volt, pont olyan, amit a sous vide technikától elvárható. Nagyon szép a keresztmetszete is.

Sajnos számomra, pláne ahhoz képest, hogy süldőről beszélünk kissé erős volt az íze. Mondjuk egy 200 kilós kannak, ha ilyen az íze teljesen rendben van. Süldőtől egy kissé enyhébbet vártam.

Pfneiszl Syrah kísérte.

A desszert, vajastésztában sült körte marcipánnal és pisztáciával.

Már a látvány is csodás volt. Nem volt túl édes, a tészta pont jó állagú volt és sütése is tökéletesen sikerült. Mindezt kiegészítette egy nagyszerű pisztáciafagylalt.

A kóstolótársam második igazi csodálkozása a pisztáciafagylaltra irányult. „Valódi pisztácia ízű” sóhajtotta.

Az volt. Már szinte megközelítette a Mamo pisztácia fagyiját, ami azt gondolom nagy szó, mert annál jobbat nehéz találni.

Tehát a desszert tökéletes volt, amit Vissy Édes Álom kísérte.

A legvégén egy ristretto. A kis süti hiányzott, de maga a kávé méltó volt ehhez az ebédhez.

Összességében megállapítható, hogy a Bock Bisztró a megtestesült állandó minőség. Kimagasló szerviz, kreatív ételek, kellemes hangulat. Pontosan ugyanazt az érzést hozza, mint az előző években. Külön tetszik, hogy nem akar többnek tűnni, többet mutatni, mint a kezdeti koncepcióban meghatározott.

Ár-érték arányában kiemelkedő és méltán „2007 óta a Michelin Guide ajánlott étterme, 2009 óta Bib Gourmand besorolás birtokosa”,

ahogy a weboldalukon is olvasható.

Az M-D (Mákos-Diós) mindenkinek különösen ajánlja a Bock Bisztrót, de az asztalfoglalás ajánlott, a szinte állandó a teltház miatt.

Mint mindig, most is inkognitóban kóstoltunk és teljes árat fizettünk a menüért. Két főre a hozzá való borokkal (fejenként 4 pohár) együtt 22.592.- Ft. Külön szervizdíjat nem számoltak fel.

A végére egy kis érdekesség. Tisztított vizet lehet kérni savas és mentes változatban is. Literes kiszerelésben, a hely hangulatához teljesen illő csatosüvegben hozzák ki. Ez is egy remek ötlet.

Kétség kívül Pannonhalma legjobb étterme a Viator. Ezt a kijelentést még akkor is meg lehet kockáztatni, ha a település méretéhez képest jelentős számú vendéglátóhelyek többségét nem látogatja le a gasztronómia élmények után kutató látogató.

Elég lehetne azt leírnom, hogy SVÉT tag, de attól tartok, hogy sokan nem tudnák hova tenni ezt a kijelentést, miközben legalább akkora hatással kéne járnia, mint amilyet a „Nagy Levin” várt időről időre a bemutatkozásai után.

A SVÉT, a Stílusos Vidéki Éttermiség rövidítése. Azt gondolom, hogy sokkal nagyobb ismertséget érdemelnének és ezzel párhuzamosan azt is, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb ismertségük lesz a jövőben. A „SVÉT egyesület azonos felfogású, de eltérő stílusú éttermek baráti szövetsége” „13 étterem, 13 világnézet, 13 kreatív séf, 1 küldetés”, ahogy az oldalukon is írják, olyan tagokkal, mint például a Kistücsök, vagy az Anyukám Mondta. 13 vidéki étterem, amelyek már most rengeteget tettek a hazai gasztronómia fejlődéséért és tovább dolgoznak azért, hogy ez a fejlődés még magasabb szinteket érjen el.

Jövőben az M-D (Mákos-Diós) szisztematikusan végig látogatja mind a 13 tagot, aminek az első állomása a pannonhalmi Viator.

Tehát elég lehetne azt leírnom, hogy SVÉT tag, de amikor a várakozással teli vendégként megkaptam az első lerendelt fogást, ami egy szimpla zöldborsóleves is lehetet volna, már tudtam, hogy ilyennel csak nagyon ritkán találkozok. Lássuk be, vidéken sokkal szélesebb körben az a jó étterem, ami „házias” ízeket és nagy adagokat kínál, nem a szofisztikált, eltérő apró ízbombákkal manipuláló.

A Viator levesében érezni lehetet egy amolyan „mindent elsöprő” eltökéltséget. Nem elég, hogy nagyon üde, kimondottan friss ízhatású volt, hanem még három apró, de annál ízletesebb tételt is elhelyeztek a tányéron. A cukorborsót, a kecskesajtot és a mangalica fasírtot. Tökéletesen érződött a maximalizmusra való törekvésük.

Az étel pontos neve a „Cukorborsó-krémleves kecskesajtos mangalicafasírttal” volt 1250.- Forintért.

Tálaláskor a tányéron szépen el volt helyezve a két mangalicafasírt, a kecskesajt és néhány blansírozott cukorborsó, ami mellé az asztalnál öntötték magát a borsó krémlevest. A tányéron végül egy csodálatos kombinációvá vált a négy hozzávalló, a négy különböző ízzel és kontraszttal. Fontos kiemelnem, hogy a mangalicafasírt az állagával, az ízével és a sütés mértékével magában is egy nagyon magas színvonalú étel volt.

Összehasonlításként két, a közelmúltban kóstolt borsó krémleves.

Erhardt Sopron. Zöldborsó krémleves kecskesajttal.

Idézek a látogatás utáni bejegyzésből, „A zöldborsó krémleves kecskesajttal, nagyon kellemes állagú volt. Kissé szokatlan, de ötletes tálalási formában. Étvágygerjesztő volt már a látvány is”.

Okay Italia (Aréna). Crema di Piselli e Mascarpone (Mascarponés Zöldborsókrémleves).

Erről a látogatásról nem készült bejegyzés. Se az ételek, se a kiszolgálás semmilyen kiemelkedőt nem tudott mutatni. A felhasznált borsót valószínűleg túlfőzték, viszont a mascarpone nagyon jó ötlet volt és szépen kiegészítette a levest.

Külön extra, hogy a leves kanalazása közben az étteremnek helyet adó modern épület hatalmas üvegfelületein keresztül a Pannonhalmi Apátságot lehetet látni a szép kora őszi időben.

Az étterem kívülről is impozáns látvány.

Szerencsére a külső minimalizmusa teljes összhangban van a beltérrel, mindez úgy, hogy a látogató nem érzi ridegnek, vagy barátságtalannak.

Rendelés után nagyon finom házikenyeret és vajat kaptunk. Mind a kettő minősége kifogástalan volt.

Finom házi szörp.

A főfogás; zöldfűszeres nyúlcombfilé zsenge kukoricával és sült gnocchival.

A nyúl állaga és fűszerezése kiemelkedő volt, de ezen a napon a leves egy kissé árnyékba szorította.

A végén a ristretto pontosan olyan volt, mint amilyennek lennie kell. Sajnos vizet és kísérő aprósüteményt nem adtak mellé, pedig a kávé méltó volt a hely színvonalához.

A Viator bizonyította, hogy nem véletlenül SVÉT tag. Az ételek kiválóak voltak és a környezet letisztultsága is tetszett. Amiben viszont fejlődniük kell az a kiszolgálás. Kissé lassú és talán kissé felkészületlen volt (pl. ajánlották a szörpöt, de nem tudták megmondani, hogy milyen ízekből lehet választani). Remélem, legközelebb a konyha teljesítményét inkább erősíteni fogják, mint gyengíteni.

Összességében nagyon jó étterem, nálam biztosan benne van a vidéki legjobb tízben. Mindenkinek ajánlom kipróbálásra, különös tekintettel azoknak, akik az M1 autópályán Győr magasságában autóznak (a sztrádától kb. 20 percnyi autóútra található).

Már sokat olvastam Butter Brothers-ről, de mint minden lelkes netezőben, bennem is felmerült a gondolat, hogy „túlhájpolják” egy kissé. Túl sok volt a szép gondolat és az ováció, gyanúsan sok. Sebaj, gondoltam, elmegyek és kipróbálom. Majd én objektív megállapítom és utána még le is írom.

Tehát elmentem és kipróbáltam. Nem volt kis vállalás, hiszen úgy alakult a forgalom, hogy majdnem 40 percet autóztam. El is gondolkodtam rajta, 40 perc egy pékségért. Vajon megéri?

Megérte. Különleges és nagyszerű élmény volt, de ez az élmény akár lehetett volna egy jól sikerült nap eredménye is, ezért egy héttel később újra elmentem és mit tapasztaltam? Pont ugyanazt, mint először. Különleges és nagyszerű élményt.

Természetes, egyszerű. Nincs fölösleges csacsi-ragyi, csak kedvesség, nyugodt légkör. Jól éreztem magam és olyan finomak voltak a sütik és a tej, hogy hirtelen nem is tudtam hova tenni az érzést.

Magyarországon ritka az ilyen légkőr, pláne a fővárosban ahol általában mindenki rohan, kapkod, türelmetlenkedik. Ezen a helyen egy vidéki kis francia falu légköre éledt újra.

Külön extra a kiszolgálás pozitív és segítőkész kisugárzása, a kis mosdó ahol a vevő kezet moshat, vagy akár egy pohár szóda.

Boldog tehén boldog ember, ahogy a kis felirat is hirdeti. Az biztos, hogy én boldog voltam, mert ilyen finom tejet még sohasem ittam magyar pékségben.

Üvegfalú hűtőben zománcos kancsó. Abban van a finom tej.

Vannak szendvicsek, amik a helyben sült péksüteményekből készülnek.

Vannak különlegességek. Mint például tejfölös tonhalas „papucs”.

Van pompás kávégép is és ebből eredően nagyon finom, minőségi kávé.

Ami a legtuttibb, az a házi tej és a remek kávé kombinációjából készült cappuccino.

Nem szabad elfelejtenem, hogy a kakaós csiga ranglista első helyezettje (holtversenyben a Panificio il Basilico kakaós csigájával) is itt kapható, ami frissen, felejthetetlen élménnyel ajándékozza meg a reggelizni vágyókat (bővebben a kakaos.blog.hu oldalán).

Végül egy szubjektív észrevétel. Számomra a croissant, annak ellenére, hogy nagyon ízletes és gyönyörű, ráadásul három féle tölteléknélküli változat is kapható, kissé sűrű, kissé „tömős”, és ezzel az észrevétellemmel ki is pipáltam a teljes „kifogáslistámat”.

Összességében a Butter Brothers egy nagyszerű pékség, amiért érdemes elmenni a Lónyay utcába és ott néhány percet falatozva elidőzni. A Mákos-Diós különösen ajánlja, remélve, hogy ez a minőség még tartósan fennmarad.

Mindig érdekelt, hogy milyen lehet egy igazán nagydarab prémium húst lerendelni és utána az egészet felfalni. Fantáziáltam a látványról, a pincérek elismerő pillantásáról, amiért valaki ekkora húst bevállal és természetesen a minőségről is.  Most mindezt megtudtam, de az igazán kiváló húsélmény ellenére túlságosan vegyesek lettek az érzéseim.

A fantáziám megvalósulásához a La Pampa Steakhouse-t választottam a Bajcsy-Zsilinszky utcában.

Ez az a pont, amikor lehetőség van egy kis zenét, konkrétan egy kis acid jazz-t az olvasgatás alá menedzselni. Tehát aki úgy gondolja, kattintson az acid jazz-re.

Ebédidő hétvégén. Az érkezésemkor csak néhány vendég van bent. Nagyon kedves és felkészült pincér fogad. Az a típus, aki az ételekhez jelentős hozzáadott értéket képez a felkészültségével. Kiegészíti az igényes étlapot.

Limonádét rendelek. Legalább hatféle lehetőséget kínál. A mentásat választom. Nagyon finom és frissítő.

A belső nagyon igényes. Tényleg olyan, mint amilyennek elképzelek egy argentín minőségi vendéglőt. A fekete-fehér kombó remekül illet a hely atmoszférájához.

Előételnek Libamáj brülée lilahagyma lekvárral volt a választásom, míg főételnek T-Bone Steak 550 gramm, Angus marhából. Köretnek zöld kevert salátát kértem, illetve zöldbors mártást még a hús mellé.

Nagyon hamar kijött az előétel, aminek örültem, de sajnos egyszerre érkezett a ház üdvözlőfalatjával.

Nem tudtam eldönteni, hogy most megtartsam a sorrendet és az üdvözlő falatot vegyem előre, ami egy nagyon szimpatikus kis péksütemény volt paradicsomos vajjal, vagy a libamáj brüléet. A másodikat választottam.

A lilahagyma lekvár nagyon ízletes volt magában is, de még jobban kijöttek az ízei a libamájjal.

A „libamájkrém” tetejét megszórták cukorral és azt karamellizálták. Ez az égetett cukor lap már sok volt nekem az amúgy is édeskés lilahagyma lekvárral.

Túl édessé vált a fogás és a libamáj jellegzetes íze sem jött át. A fentiek ellenére egy jól kialakított előétel volt, pláne 1 420.- Ft-ért, csakhogy számomra fájó hibát követtek el. Toast kenyérből készült pirítóst kaptam mellé.

Még most sem értem, hogy engedhet meg ilyet egy ilyen nívós étterem. Bolti toast az előételhez.

A második szelet után kapcsoltam csak, hogy van egy üdvözlő kenyérkém.

Utána azzal ettem.

Tökéletesen összeillettek, alapból azzal kellett volna adni. de így a gyanakvás magját már elültették a fejemben. Nagy kár, hogy később még négy hasonlóan alacsony nívójú momentumot fedeztem fel.

Persze ezek a „momentumok” nem lennének ilyen szintű problémák egy kisvendéglőben, de olyan helyen ahol egyedül majdnem 16 000.- Ft-ot költök egy ebédre (alkohol és desszert nélkül), számomra nem elfogadhatóak.

Következett a főétel, a hőn áhított nagy húsom.

A pontosság kedvéért, az 550 grammos T-bone steak köret és mártás nélkül 9 900.- Ft. Persze Angus Argentínából, de akkor sem „mindennapi” étel.

A hús gyönyörű volt. Nagy, de nem annyira, mint vártam. Legalábbis elsőre. Utána, amikor elkezdtem a villával és a késsel dolgozni rajta éreztem meg a valódi vastagságát, tömegét. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy sokkal jobb kést illett volna adni egy ekkora húshoz, mint pl. amit a Prime-ban adtak.

A zöldbors mártás külön kis tálban érkezett és igazán kiváló volt. Tökéletes párost alkotott a hússal.

Természetesen jött a zöld kevert salátám is, amivel megérkezett a második csalódásom. Nagyon szép saláta volt, valószínűleg egy zacskóból kiöntve és kész. Mindösszesen annyit tettek, hogy rábiggyesztettek egy koktélparadicsomot. Persze kaptam balzsamecetet és olívaolajat, amikkel ízesítettem is, de egy tízezer forintos húshoz natúr, „zacskós” salátát kiönteni egy tálba túl snassz.

Medium-rare kértem megsütni, amit tökéletesen sikerült kivitelezni.

A bélszínfelőli oldal elfogyasztása után látszik a csonton, hogy a hús pont tökéletesen sült át. Közepesen véres, de nem nyers.

A másik, amit láttam, hogy a hátszín felőli oldal még olyan sok, hogy akár ki is foghat rajtam.

Látszik a szélén egy kis sült „kövér” rész, ami csodálatosan kiegészítette a „sovány” részeket.

Végül megettem, de nagyobb teljesítmény volt, mint gondoltam, ráadásul a pincér pont olyan kedvesem mosolygott, mint a belépésemkor. Biztos látott már sok nagyevőt.

A végére jött a harmadik csalódásom a kávé. Egy ristretto-t kértem kevés tejjel. A pincér megkérdezte, hogy meleg, vagy hideg legyen a tej, aminek örültem, de végül ezt kaptam.

Nincs víz, maszatos a pohár, kis boltitejszín a csésze mellett, ráadásul egy másodjára lefőzött espressora emlékeztetett. Semmi sűrűség, semmi krémesség. Meg is hagytam a végét.

Ismét a Prime-ot elővéve, ilyen volt az általuk kihozott kávé.

A kávézás közben érkezett a negyedik és az ötödik csalódás. Néhány asztallal távolabb négy fiatal külföldi rendelt. Az ételek megérkezése után a húshoz kértek ketchupot és dijoni mustárt. Mind a kettőt meg is kapták. A mustárt még címkés kisüvegben, míg a ketchupot bolti műanyagflakonban.

Inkább nem kommentálom.

Összességében egy igazán kiváló T-bone steaket ettem remek mártással és ezért feltétlen megérte elmenni. A lényeget tökéletes hozta a La Pampa, ráadásul nagyon igényes környezetben. Ennek ellenére a fenti részletek számomra fontosak, pláne ilyen árfekvésnél. Ezek olyan hibák, amiket a szép környezet és a tényleg tökéletes hús ellenére sem szívesen mutatnám meg egy külföldi vendégnek.

Aki szeretné a Prime-os bejegyzést is elolvasni, kattintson ide!