Mákos-Diós

Olyan, de olyan levest találtam, hogy talán nem is lehet szavakba önteni. Ráadásul véletlenül.

A történet még októberben kezdődött Vonyarcvashegyen, ahová azért utaztam, hogy leteszteljek egy éttermet, a Bock Bisztró Balatont.

A tesztfogyasztás meg is történt, de úgy gondoltam, hogy az egyik fogást, konkrétan a gulyáslevest az érdekesség kedvéért összehasonlítanám a budapesti Bockban kapható gulyáslevessel. A megfelelő pillanat az ellentesztre a mai délutánon érkezett el, így összeszedtem magam és elindultam az Erzsébet körútra.

Mivel tudtam, hogy mit akarok, már a leülés utáni másodpercben mondtam a felszolgálónak, hogy egy gulyáslevest rendelek és a másodikat majd a tábláról választom, tehát az étlapot akár el is vihetik.

Ekkor érkezett a véletlen. Nem volt gulyásleves.

Úgy meghökkentem, hogy egy néhány másodpercig eltartott, amíg reagáltam.

Miért nincs? Szakadt ki belőlem.

"Annyi más helyen van, és inkább az egyedibb megoldásokat valósítjuk meg", érkezett a válasz. Szimpatikus, de mi lesz a koncepciómmal, merült fel bennem a kérdés?

A válasz rögtön érkezett, „ajánlom a palócgulyást gyöngytyúkból”.

Nagyszerű, mégis lesz gulyás, csak másképp. Összehasonlításra nem alkalmas, de ha már itt vagyok és ajánlják, akkor egyértelműen ezt választottam.

A palócleves és a palócgulyás közti különbséget nem sikerült hitelt érdemlően kiderítenem, de vagy ugyanaz, vagy nagyon hasonló. Mivel a palócgulyás történetére sem találtam megfelelő magyarázatot, megvizsgáltam a palócleves múltját, hátha ott több sikerrel járok.

A történetéről a Wikipedia ezt a két verziót írja.

„A leves pontos keletkezése nem ismert, több legenda is létezik. Az egyik szerint a levest Gundel János készítette el egy megnyitó alkalmából és Mikszáth Kálmánról nevezte el, akit a „legnagyobb palócnak” hívtak. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve című munkájában azt írta, a levest egy vacsoraverseny bírái számára készítették, akiknek annyira ízlett, hogy kétszer is kértek belőle

Eldönteni én sem tudom, hogy melyik a valós, de hogy vacsoraverseny bírának éreztem magam, az biztos. Még a felénél sem tartottam, amikor utolért a felismerés, hogy nem lazacot kellet volna rendelni főételnek, hanem még egy ilyen levest.

Selymes és gazdag volt. Pont olyan ízekkel, hogy se só, se tejföl, se semmi nem kellett hozzá, csak egy jó nagy kanál és utána még egy adag.

Azon felül, hogy maga a leves mennyei volt, kiegészítette egy különlegesség is. A gyöngytyúk felhasználása. Még sehol nem találkoztam ilyennel. A húst egy sült tésztagyűrűben töltötték és úgy helyezték a tányér szélére.

Nagyon látványos, az íze is fantasztikus. A tésztagyűrű, ami lehet, hogy „csak” egy kenyértészta (nem tudtam pontosan meghatározni), olyan volt, mintha olajban sütötték volna ki, majd utána töltötték volna bele a gyöngytyúk húsát, ami valószínűleg szintén sült volt.

Minden elképzelést felülmúlóan harmonizált a levessel, annyira, hogy még mindig érzem az ízeit a számban. Remek textura, ropogós tészta, csodás ízek, mindez tökéletes állagú zöldbabbal.

Ezt mindenkinek érdemes megkóstolnia!

Bántam a lazacos rendelést egészen addig, amíg ki nem hozták.

Íme egy kép a köretről. Nem semmi egy lazachoz. Igaz?

…

Kedves olvasók! A történet folytatódik, de egy másik oldalon. Aki teljes egészében kíváncsi rá, keresse fel Zsámbok Tamás Kultúrlecsó című új blogját a „kulturlecso.blog.hu” címen!

Mint mindig, most is inkognitóban voltam és mindenért teljes árat fizettem.

Aki nem ismeri ezt az ételt, szimplán a kép alapján biztosan azt gondolja elment az eszem, ha ilyen furcsa kinézetű fogásnak örülök. Egy sonkás zsemle valami fehérrel, talán tojással, mindez leöntve egy sárga szósszal és a tetejére rábiggyesztve egy kis petrezselyem az elegancia kedvéért.

Ki ehet ilyet, pláne reggelire?

Hát én. Sőt.

Évek óta keresem Budapesten azt a helyet, ahol ezt a komplex ételt, a Benedict tojást úgy megcsinálják, ahogy illik. Hát jelentem megtaláltam. Ráadásul nem csak szimplán megtaláltam, hanem a kóstolás közben egyértelművé vált, hogy a legjobbat találtam meg. Egyszerűen nem lehet más, csak a legjobb. Nem akarom a korábban már kipróbált nagyon neves helyeket felsorolni, legkevésbé pedig megbántani, de van mit tanulniuk. Aki bizonytalan, hogy jól készítik, vagy nem fogy még ajánlásra sem, menjen el Pasarétre és tanuljon. Nem szégyen a jobbtól tanulni és hát ez a legjobb. A „lelőhelye” pedig a Kispiac Bisztró Pasarét.

A Benedict tojás eredetéről számos legenda és verzió kering. Az alábbiakban a számomra legszimpatikusabbat osztom meg, amelyet a Wikipedia-n találtam.

“There are conflicting accounts as to the origin of eggs Benedict. In an interview recorded in the "Talk of the Town" column of The New Yorker in 1942, the year before his death, Lemuel Benedict, a retired Wall Street stock broker, claimed that he had wandered into the Waldorf Hotel in 1894 and, hoping to find a cure for his morning hangover, ordered "buttered toast, poached eggs, crisp bacon, and a hooker of hollandaise". Oscar Tschirky, the famed maître d'hôtel, was so impressed with the dish that he put it on the breakfast and luncheon menus but substituted ham for the bacon and a toasted English muffin for the toast.”

Röviden, Lemuel Benedict Wall Street-i bróker 1894-ben a másnaposság ellenszerét kereste a Waldorf Hotelben és akkor kért vajas pirítóst buggyantott tojással, ropogós bacon-nel és hollandi mártással. Ez az ötlet nagyon megtetszett Oscar Tschirky főpincérnek és kis változtatással (melyek közül a legfontosabb szerintem, hogy a pirítóst lecserélte angol muffinra) feltette a reggeli és az ebéd menübe is.

Az étel elkészítésének a nehézsége több rétegű. Elsősorban tudni kell buggyantott tojást jól készíteni. Hát már itt a kardjába dől a magyar vendéglátó társadalom 90 %-a. Egyszerűnek tűnik, de nehéz, éppen ezért kevesen is ajánlják az étlapon. Ha túlfőzik, akkor nem lesz”folyós” a sárgája, ami nagyon fontos részlet, ha meg alul, akkor meg rendesen kitálalni sem lehet. Másodsorban tudni kell jó minőségű hollandi mártást készíteni (a sárga szósz a tetején). A hollandi mártás, főleg tojás sárgájából és vajból készül. Hát Magyarországon ez sem alap. Mind a technológia, mind a megfelelő vaj kiválasztása olyan tudást igényel, ami szintén inkább keveseknek van meg, arról nem is beszélve, hogy ideális esetben a mártást langyosan kell tartani. Őszintén. Hány étteremben figyelhetnek erre? Harmadsorban szükséges az alapanyagokkal szembeni elkötelezettség. Minőség, minőség és minőség. Nem szép dolog például az English muffint mezei zsemlére cserélni.

Azt, hogy a Kispiacban milyen fortélyokat használtak fel az elkészítéséhez nem tudom. Az biztos, hogy nem zsemle, hanem English muffin képezte az alapját és az összes összetevő külön-külön is kiváló minőségű volt, amik így egyben tálalva adták ezt a nagyszerű élményt (és a tojás sárgája is pont olyan állagú volt – ahogy a képen is látszik – amilyennek lennie kell).

Korábban, még a nyári szünetük előtti héten is teszteltem a pasaréti Kispiacot és már akkor is maradandó élményt hagyott bennem az egyik ételével. Ez nem azt jelenti, hogy a többivel gond lett volna, de ez, az általánosnak beállított, egyébként magas színvonalat is bőven átvitte. Ez az étel a túrógombóc volt. Azon túl, hogy fantasztikus hatásvadász ötletként a tejfölt úgy tálalták mellé, mintha tejszínhab lenne (szifonból kinyomva), mind az íze, mind az állaga klasszis értékeket képviselt. Fölöslegesnek érzem a szavakat és a jelzőket keresni. A képek és a „kóstolás végeredménye” mindent elárul.

A reggeli végeztével kértem még egy presszó kávé. Itt sajnos egy picike hiányérzetem támadt. Az íze finom volt, de a tetején a crema vékony volt és az is hamar elillant. Ez több okból is lehet, de a legvalószínűbb, hogy vagy az őrlés nem megfelelő, vagy a hőmérséklet. Nyáron kis hozzáadott tejjel kértem és az tökéletesen készült. Nem tekinthető igazán hibának, ennek ellenére remélem, legközelebb vastagabb crema fog fogadni. Ami viszont a figyelmességet és a részletekre való odafigyelést jelképezi, alapból adtak hozzá egy kis süteményt, ami ráadásul még nagyon finom is volt.

Mindent összegezve egy nagyon hangulatos, barátságos étterem, elkötelezett, bizonyos ételeknél kimondottan maximalista konyhával. Nagyon jó helyszín reggelizéshez és nagyon jó helyszín napindító megbeszélésekhez is. Bátran merem ajánlani. A „pasaréti” Benedict tojás pedig olyan szinten klasszikus, hogy útikönyvekben kellene megemlíteni!

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk és mindenért teljes árat fizettünk.

A stílusos vidéki éttermiségre nincs más szó, csak az, hogy nagyszerű.

Az összes eddigi tag olyan színvonalat hozott, amire azt mondtam: ejha. Meghökkentő és stílusos kompozíciók, csodás ízek, nagyszerű kiszolgálás, ízléses környezet és ezen felül pedig valamilyen különleges élményfaktor. Idáig.

Régóta vágytam már arra, hogy a sokat emlegetett Baricska Csárdát a magam módján jól „meglakjam”. Előre eltöltött az izgalom, hogy ez egy olyan élmény lesz, ami végérvényesen és örökre kitörli a fejemből a balatoni csárdákkal kapcsolatos és mostanra már erős sztereotípiává fejlődött emlékhalmazt. Milyen nagyszerű és bátor vonal, ha a csárda nevet merik használni, miközben olyan nívót mutatnak be, mint a Kistücsök, vagy az Anyukám Mondta.

A közelmúltban eljött a pillanat és egy balatonfüredi kirándulás záróaktusaként némi fölényeskedéssel a hangomban, megemlítettem, hogy itt van egy SVÉT tag. Tutti fix, hogy nívós és abszolút nem racionális máshova menni.

Hát elmentünk. Elmondhatatlanul nagy hiba volt.

Nem emlékszem, hogy bármikor is ennyire nagy lett volna a különbség az elvárás és a tényleges tapasztalat között. Az biztos, hogy jó adottságú a hely, de az is, hogy a tulajdonos a látogatásunk napján nem lehetet a közelben, mert nem tudom elképzelni, hogy a tulaj jelenlétében ilyen „nívót” kapjunk.

Azon túllendülök, hogy tényleg fapados a hely és az eredetileg nekünk szánt asztal helyett kérnünk kellett egy másikat, mert olyan kényelmetlen volt. (Nem értem, 2015-ben ki keresi ezt a fajta vidéki romantikát, de biztosan vannak még olyan német városkák a keleti szegmensben, ahol végtelen szeretettel gondolnak a „balatoni virtusra” és az 1985-ös emlékekre. Pont néhány asztallal odébb volt is négy középkorúnak látszó, valószínűleg egykori „nehézatléta nő”, akik németül beszéltek, de a hely nem varázsolta el már őket sem, mert viszonylag hamar és nem túl jókedvűen távoztak) Azon is túllendülök, hogy a pincér ravaszkásan bizalmaskodó kedvességgel vett körbe minket, pont olyannal, ami borozás közben nem zavar, de amikor józan vagyok, akkor valamilyen vészcsengő kezd kolompolni odabent és ezt ismételgeti: légy résen – légy résen.

Előfordul, gondoltam. Biztosan itt maradt a múltból és ugye tudjuk, hogy idén munkaerő probléma volt a Balatonnál, mert a vendéglátóhelyek nem nagyon akarnak a korábbi évek során megszokottól többet fizetni a munkatársaiknak, így aki tehette kiment Ausztriába. Sebaj. Azon viszont nem lendülök túl, hogy egy több ezer forintos halételre avas szalonnát pirítanak, amit még meg is égetnek. Azon sem lendülök túl, hogy az utána felajánlott grátisz desszert (amit a vészcsengő ellenére a pincér ajánlására elfogadtunk), ami az egyik legfontosabb magyar desszert, a somlói, ehetetlen minőségű volt. Azon sem, lendülök túl, hogy végül a megreklamált és meghagyott ételt ki kellett fizetni és végül, amin egyáltalán nem lendülök túl és nem is akarok, hogy a blokkon (amúgy helyesen), 9 180 Ft szerepelt majd közvetlenül alatta 32,79 EUR

Utálom és felháborít, hogy a Magyarországra látogató vendégekkel, ha nincs éppen forintjuk olyan árfolyamot fizetettnek meg, ami meghaladja az elfogadottat és nagyon rosszul esne nekem is külföldön, ha így számolnának.

9 180 Ft egyenlő 32,79 EUR, vagyis 279,96-es árfolyammal váltották az Eurót a fizető külföldi vendégnek 2015. szeptemberében.

Ha 310-es árfolyamon számolunk, ami nagyjából a helyes mérték, akkor a 32,79 EUR beszorozva a 310-el, 10 164.- Forint jön ki. A két szám között majdnem egy ezres eltérés van a turista kárára.

Erre van valamilyen hivatalosan meghatározott árfolyam, vagy szabály? Én nem találtam ilyet.

A történelmi hűség kedvéért egy-egy gondolat az ételekről is.

A tábláról választottam levest: őszibarack-krémleves mézes zsendicével. 900.- Ft

Kellemes volt, de nem több. Az este legjobb része.

Főétel: harcsapaprikás túrós csuszával. 3 100.- Ft

A paprikás íze finom volt, de az avas szalonna megégetését követően a sült avas íz tönkrevágta az egészet (külön kértem a kóstolótársamat, hogy ő is ízlelje meg, hátha csak valamilyen korábbi íz befolyásol, de sajnos egyértelmű volt).

Grátisz desszert: somlói galuska. 800.- Ft, ebben az esetben ingyen.

A legrosszabb, amit valaha ettem. A tejszínhab helyett valamilyen nővényi, esetleg tojásfehérjéből készült fehér értékelhetetlen valamivel tálalták. Meghagytam. A Trófea Grillben, ami nem SVÉT étterem, fényévekkel jobb csokiöntetet és tejszínhabot adnak a somlóira. Sokkal jobbat. Amúgy érdemes megfigyelni a csokiöntet „sűrűségét”.

Összességében soha, semmilyen körülmények között nem vinnék ide egy külföldi vendéget. Ez a hely a régi időkből visszamaradt, a részletekkel nem törődő és a hibás ételt nyugodt szívvel kiszolgáló arcát mutatta, ami köszönő viszonyban sincs a többi SVÉT tag által nyújtott kimagasló minőségnek.

Végül egy fontos és értékelendő részlet. A mosdó nagyon tiszta volt és kis törülközőket készítettek elő a kagyló mellé. Ezért külön elismerés! Kár, hogy csak ezért.

Egyértelműen nem.

A Costes Downtown egy igényesen kialakított, letisztult formavilágú, mondhatni trendi étterem a Vigyázó Ferenc utcában. Sajnos azonban egy súlyos örökséget kell cipelnie a hátán. A nagytestvérnek csillaga van. Ráadásul történelmi, mert az első magyar csillagot kapta, amit, azóta is sikeresen őriz. A súlyos örökség súlya pedig még nagyobb, mert a Costesben már jó ideje nem lehet ebédelni. Megszüntették ezt a lehetőséget, így aki ebédidőben a Costes minőségre vágyik, el kell jönnie ide. Én és tapaszalt kóstolótársam úgy döntöttünk kipróbáljuk, milyen is lehet?

Ezzel, sajnos szinte egyedül voltunk, mert rajtunk kívül az egész étteremben egy asztalnál ültek. Mégsem trendi, vagy csak a berendezése az? Nehéz eldönteni, hogy az ár túl magas, vagy az ár-érték aránnyal van probléma, esetleg nem is akarják, hogy délben többen legyenek és ők is a vacsoraidőre fókuszálnak. Végül is mindegy, mert nagyon jót ettünk, de nem volt tripla jó, mint a Fricska és nem volt dupla jó, mint a Zona, sőt igazából Zonától jobb sem volt. Ez utóbbi állítás egyszerre jelenti azt is, hogy a Zona ebédidőben extra kiemelkedő és azt is, hogy a Costes Downtown nem tudta megugrani azt a szintet, amire a név kötelezte.

Félreértés ne essék, nagyon sok részlet fantasztikus volt, élen a kis gombával (erre később még visszatérek), de néhány nem volt elég átgondolt.

6.900.- Ft + 12% szerviz sok pénz egy ebéd menüért Magyarországon. Persze már Bécsben is csak mosolyognának ezen az áron, de itthon sok. Ez akár a távolmaradók hivatkozása is lehet.

A belépéskor az első, ami feltűnt, az a fa illata volt. Az enteriőrben dominálnak a természetközeli anyagok, különösen a fa és ez különös nyugalmat áraszt. Tetszett. A második pedig, hogy szinte nincs senki. Ez nagyon különös ebédidőben 12.30-kor. Nem tetszett.

Amúgy a szisztéma a szokásos. Néhány tétel közül lehet választani az előételek, a főételek és desszertek közül egy egységes árért. Persze külön-külön is be volt árazva, de szisztéma alapján és az árazási stratégia miatt egyben érdemes. Az nem tudom, hogy, ha külön választottunk volna, akkor is ekkorák lennének az adagok, vagy nem, de nekünk pont megfelelő volt.

A rendelés leadását követően rögtön kaptunk egy kis ropogtatnivalót, ami leginkább a burgonyasziromra emlékeztetett. Jól nézett ki, köményes, tintahal tintás, paprikás és talán natúr ízesítéssel ráadásul finom is volt. Érkezett hozzá egy citromfüves mártogatóst is, de az nem hozta a várakozást. Nagyon diszharmóniában voltak benne az ízek. Kicsit talán túl savanyú is volt, meg talán egy kicsit édes. Nem illett a ropogóshoz. Kicsit olyan volt, mint amikor a Balatonnál akarna trendi lenni egy ideiglenes büfés és olyannal próbálkozik, aminek nem is érti a lényegét. Nem tetszett.

Közben kijött a limonádé is. Választásom a mangósra esett. Azt kell mondanom, hogy az év limonádéja. Mint később kiderült, valódi mangópürét használtak hozzá. Egyszerűen fenomenális volt.

Érkezett a következő elő-előétel a vaj és a kenyér, ami szintén nagyon tetszett.

Kétféle vaj, kecskesajtos és karamellizált (sült), kétféle kenyérrel, ami inkább zsemle volt. Ez a gyengém. Friss pékáru, finom vajjal. Ha semmi más nem lett volna, akkor is elégedett lennék. A kenyérkék forróak voltak, míg mind a két vaj különlegesen finom ízeket mutatott be.

Az előtel.

Kacsamáj és ökörfarok terrine Grecque módra. Őszintén megmondom, fogalmam sincs mi az a Grecque módra (közben kerestem a Larousse gasztronómiai enciklopédiában is, de nem volt benne), de, hogy meglepett és egyértelműen a nap legjobb fogása volt, az biztos. Rétegesen volt a máj és az ökörfarok, amit szépen körberaktak finom zöldségekkel. Isteni volt és a részletgazdagsága is, élen a kis gombákkal amiket elhelyeztek a zöldségek között. Gyönyörű és nagyon harmonikus fogás volt.

A főétel.

Confitált báránylapocka, édesburgonya, csili (nem értem, hogy magyarul miért nem chilinek írtak?) Szép fogás, különösen omlós hússal, de amúgy semmi emlékezetes. Fogyasztás során esküdni mertem volna, hogy a húst sous vide technológiával készült. A confitálással készült ételeknek másfajta állaga van. Esetleg a két technológiát keresztezték. kiemelkedőek voltak itt is a zöldségek, de a hús annyit hozott, mint amennyit ilyen körülmények között el lehet várni.

Érkezett a desszert.

’Vargabéles’, ribizli, tejföl fagyi. Az ötlet, hogy fánkokra hasonlóan kis gömböcöknek sütik meg, kiváló, de az íze annyira”szegény” volt, hogy hirtelen nem is értettem. A ribizlivel és a tejföl fagylalttal együtt már OK, de magába nem elég gazdag, csak a sok tészta, kissé ki is száradva. Egyértelműen csalódás.

A végén egy kávé, ami a kissé savanykásabb, nem olasz vonalat képviselte. Nem volt olyan „szokatlan”, mint a korábban már említett Zonában (ahol ez a gyenge pont), de legközelebb inkább iszok egyet a közelben lévő Espresso Embassy-ban (Arany János utca). Nem adtak hozzá vizet.

A végére még kaptunk egy kis meglepetést. Négy különböző édesség egy kis fatörzs szeletként. Klassz ötlet, de nem eléggé kidolgozott, mert sajnálatos módon tört kakaóbabra tették, így a Macaron kivételével (ami meg túl édes volt), mindegyikre ragadt egy kicsi, ezzel teljesen megváltoztatva az eredetileg tervezett koncepciót. Javaslom, hogy ezt a részletet mellőzzék a jövőben, mert akkor többet adnak ezek a kis édességek. Amúgy a tökmagos zselé volt a legfinomabb.

Összességében finom ebéd volt, de nem extrán kiemelkedő. Ez ráadásul nem csak árkérdés. Ha külföldi vendégem lenne, biztosan mást ajánlanék elsőre. A név nagy teher tudom. Ha a fenti sort fele ennyiért adná egy ”név nélküli” étterem, akkor ezek, a részletekben rejlő hibák valószínűleg nem zavarnának ennyire, így viszont igen. Az elváráshoz és az árhoz még javulni kell!

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk és mindenért teljes árat fizettünk.

Kezdem azzal, hogy valójában inkább 10-11 fogás volt. Az apróságok is olyan részletgazdagsággal kerültek kidolgozásra, hogy igazából már az első „hivatalos” étel előtt csak hümmögtünk.

Régóta vágytam arra, hogy végigegyem egyszer a Salon sorát és bár magasra tettem a mércét, nagyon simán „átugrotta”. Egyértelműen az elmúlt egy év legnagyszerűbb gasztronómiai élménye volt. Luxus a javából.

Mi is volt ez a sor?

Hideg libamáj zsírjában

Somlói Juhfark - Somlói Apátsági Pince – 2013

Vajtökleves kaporfagylalttal

Szent Jakab kagyló korianderes zöldborsóval

Mátraaljai Zöldveltelini - Losonci Bálint Pincéje - 2013

Juhtúrós krémpolenta, turbolya velutéval és gombával

Badacsonyi All Of A Kind Rajnai Rizling - Villa Sandahl - 2013

Malac karaj és hasaalja karalábéval

Tokaji Szerelmi Hárslevelu - Demeter Zoltán Pincészet - 2013

Sajt

A bor a sommelier ajánlásával

Rozmaringos túrómousse eperrel

Hungária Irsai Olivér pezsgo - Sweet Sparkling Wine

Mindez 21.900.- Ft + 13.900.- Ft + Víz + 15% szervizdíj/fő.

Összességében a két főre 88.895.- Ft a számla végösszege, ami nem kevés. Ellenben, amit kaptunk érte, az tökéletesen megérte ezt az összeget.

Alapvetően egy képriport volt az elképzelés, de annyi váratlan impulzus ért, hogy muszáj egy kicsit részleteznem még a képek előtt.

Először is a környezet. Egészen elképesztően szép. Érdekes módon, míg a kávéház giccses és itt-ott lepattant, addig az étterem mindenféle nemzetközi sztenderd szerint is végtelenül elegáns. Ehhez társul egy nagyon udvarias és kulturált szerviz, ami szintén nemzetközi színvonalú.

Az első degusztációs menü az életemben, ahol csak fehér borokat szolgáltak fel (a végén fehér pezsgőt). Kiváló volt. Bátor és sikeres döntés.

Még az ételek előtt egy „Salon” hímzésű forróra gőzölt törülközőt kaptunk. Étteremben eddig csak Michelin csillagosban kaptam.

Első alkalom az életemben, amikor háromféle vajat kapunk (natúr, chilis és füstölt). A füstölt igazi különlegesség volt. Közvetlenül a vendégváró pogácsák és grissini után érkeztek és az amuse bouche előtt, ami egy carpaccio volt, jégbehűtött öntöttvas lábaskában. Kissé meghökkentő, szellemes tálalás.

A háromféle vajhoz háromféle só is járt és persze a pogácsa is háromféle volt.

A vajhoz amúgy hatféle, nem tévedés, hatféle helyben sütött kenyér lett kínálva, amiket egyesével bemutattak. Az első, az almás diós a hideg libamájhoz volt kreálva. tökéletes párosítás.

A májas fogás gyönyörű és finom. Biztosan szokatlanul hangzik, de a máj zsírja legalább olyan nívós, volt, mint a máj. Ez is ritkaság.

Kaporfagylalt a levesben egy olyan bátor húzás, amire nem találok szavakat és milyen tökéletesen bejött. Meg kell kóstolni!!! Természetesen csodás volt a zöldborsó a kagylóval is.

A legjobb étel a Juhtúrós krémpolenta, turbolya velutéval és gombával volt. A turbolya adott egy remek csavart és a gombákkal szembeni alázat teljes mértékben átjött az étel fogyasztása során. Imádom a húsokat, de számomra ez volt a legemlékezetesebb.

Csodás volt a hasaalja a főételben, különleges a szürkepenészes sajt a hozzá tálalt „gyümölccsel” és a sorhoz méltóan gazdag desszert.

A desszert valójában három desszert volt, mert előtte kaptunk egy kis elődesszertet, majd a végén egy kis kézműves bon-bon válogatást. Mindenütt a részletgazdagság.

Összességében csak felsőfokban lehet az egész vacsoráról, a kiszolgálásról és a környezetről beszélni. A séf eltökéltsége és maximalizmusa a minőséggel szemben szinte mellbevágó. Ezzel a teljesítménnyel már egy csillaga lenne Londonban és akár készülhetne a másodikra is.

Teljes mértékben megtestesítette azt, amit a Luxury Edition hallatán elképzelhetünk.

Gratuláció a teljes személyzetnek!!!

A végére még egy különlegesség. Vacsora közben kimentem a mosdóba. Mire visszaértem így állt az asztalkendőm. Azt gondolom, hogy ehhez már nem tudok megfelelő szavakat párosítani.

Mint mindig, most is inkognitóban teszteltünk és teljes árat fizettünk!

A tavalyi nagy flódni összehasonlítást követően újra írok erről a nagyszerű süteményről. Akárhogy is keresem a gondolataimban, mindig az a vége, hogy számomra ettől kedvesebb édességet nehezen lehetett volna kreálni. Az összes töltelékelemet nagyon szeretem és együtt még mintha tovább fokoznák a hatást. Dió, mák, alma, szilvalekvár. Tökéletes. Az egyetlen problémám, hogy igazán laktató és mindig viszonylag nagyra vágják.

Alapból nem reggeli sütemény, viszont ebéd, vagy vacsora után meg kissé sok. Legtökéletesebbnek egy tartalmas leves utáni másodiknak gondolom, vagy esetleg uzsonnára egy kávé mellé.

A közelmúltban Dunaföldváron jártam és egy kedves ismerősöm javasolta, hogy az ebédünk után, ami csak egy, de nagyon tartalmas fogásból állt (harcsapörkölt kapros, juhtúrós csuszával) nézzünk be egy cukrászdába. Alapból egy kávé és egy kis édesség volt a terv. Nézelődés közben felfedeztem, hogy egy nagy üveg hűtőben van flódni (340.- Ft). Ezt választottuk. Presso és flódni. Nem rossz párosítás.

Finom volt. Sőt nagyon finom. Az eddig ismertekhez képest kissé más összetételű volt a tészta. Kicsit sötétebb és mintha lett volna benne egy leheletnyi fahéj, vagy szegfűszeg. Sajnos nem tudtam megállapítani, de az biztos, hogy jót tett neki, viszont sajnálatos módon vagy csak egy nagyon-nagyon vékony rétegben volt benne a lekvár a dió alatt, vagy nem volt. Ezt én hibának tartom. Ezen kívül az összes töltelék jó állagú, gazdag és fonom volt.

A Tóth cukrászda Dunaföldváron a 6-os főút mellett található. Finom kávét ittunk, amihez kaptunk kis sütit, viszont vizet csak külön kérésre és finom flódnit ettünk. A kávé aromája tartalmas, ízletes és a crema is finom, sűrű.

Flódnit vettem egyet elvitelre is, hogy az otthoni mérlegelés is meglegyen hitelesen (170 gramm volt).

Ekkor jött a gondolat, hogy a tavalyi tesztgyőztesemet ideje lenne újrakóstolni. A Dunapark flódnija kiemelkedő volt tavaly, de sajnos sokszor tapasztalom azt, hogy nem tudják a hazai vendéglátóhelyek egyenletesen tartani a színvonalat. Igazán kíváncsi voltam.

A Dunapark tudta.

Szintén egy kávé és egy flódni, majd otthonra még egy. Annyi eltérés volt a két kóstolás között, hogy a dunaparki kávé ristretto volt.

A kávé, mint a nagykönyvben. Tökéletes állag, tökéletes íz, gyönyörű crema, alapból mellé a kis süti a víz és a tej. A flódni is csodálatos (360.- Ft). Semmit nem változott a minősége. Címvédőhöz méltó teljesítményt mutatott. Kiemelkedően omlós tészta és gazdag töltelékrétegek. Természetesen a szilvalekvár jól láthatóan jelen volt.

A mérlegelés 195 grammot mutatott. A tavalyi első flódnis bejegyzésemben (Együnk flódnit. Íme, egy kis összehasonlítás) 185 gramm volt. Külsőre nagyon hasonló. A tészta minősége is megmaradt, viszont a mák töltelék egyértelműen vastagabb lett. Lehet, hogy ott van a plusz 10 gramm?

A mérlegelések végén még készítettem néhány olyan fotót, amin a két félbe vágott flódni egymás mellett van. Ezeken a képeken egyértelműen látszik a két sütemény közti különbség.

Összességében egyértelmű, hogy a Dunapark flódnia volt a jobb. Az eddigiek alapján a legjobb, viszont a Tóth cukrászda is büszke lehet a magáére. Bár hiányzott a lekvár, de a többi töltelék elem kiemelkedően jó állagú és finom volt.

Mind a kettőt ajánlom megkóstolni!

Mint mindig, most is inkognitóban teszteltem mind a két süteményt.

A végére egy édes történet, amit az egyik tavalyi kommentezőm, csepke linkelt be. Ő, életében először ezután a történet után sütött flódnit. Jó olvasást!

Petőcz András: Egykor volt házibarátaink. A karácsonyi flódni

      „A helyzet az, hogy az anyám otthon volt a tócsniban, de a flódnit egyáltalán nem ismerte. Sztrapacskát azt minden mennyiségben tudott csinálni az anyám, de már a pitával és a kindlivel is bajban volt, barheszt pedig talán ha kétszer készített életében, saját bevallása szerint.

      Mondta is mindig az apámnak, hogy nem Gömör vármegyébõl kellett volna tót leányt választanod, apus, ha nem szereted a sztrapacskát, és mindenáron flódnival akarod elrontani a gyomrod. Aztán mégis megtanult flódnit sütni az anyám, és sütött is olyat, hogy annál még a Sári néni se tudott jobbat.

      Attól a flódnitól helyreállt a családi béke.

      Merthogy megbomlott a családi béke, nem is attól bomlott meg, hogy nem tudott flódnit sütni az anyám, mert azt elviselte volna a család, és abból veszekedés se lett volna, hanem inkább attól bomlott meg, hogy a Sári néni tudott flódnit sütni, és az a flódni tényleg nagyon jó volt, és jött is az a flódni rendszeresen, hozta a Sári nénit, talán kicsivel többször is, mint kellett volna.

      Mondta is a nõvérem, az Irma, hogy nincs valami rendben azzal a flódnival, a Sári néni flódnijával, mert másnap mindig migrénje van az anyámnak, az apám meg olyan ideges, hogy majd felrobban.

      A történet még akkor kezdõdött, amikor a Sári néni és az apám gyerekek voltak, és ott laktak mindketten a Klauzál térnél, az apám a Dob utcában, a Sári néni a Kisdiófa utcában, és állandóan a Klauzál térre mentek játszani.

      Merthogy gyerekkori jó barátok voltak az apám meg a Sári néni, legalábbis az Irén néni, aki majdnem mindennap jött segíteni a háztartásban, és mindig mindent tudott, szóval az Irén néni így mesélte, hogy a Sári néni meg az apám együtt nõttek fel, és, ezt is mondta az Irén néni, több is lett volna ez egyszerû gyerekkori barátságnál, ha nem jön az anyám, és az utolsó pillanatban el nem halássza a Sári néni orra elõl az apámat, merthogy az utolsó pillanatban jött be a képbe az anyám, akkor, amikor már a Sári néni szülei befogadták a családba az apámat, így mondta az Irén néni, hogy befogadták, és közben lehalkította a hangját, és jelentõségteljesen ránk nézett, rám meg a nõvéremre.

      Bizony így volt, mondta az Irén néni, és felemelte az ujját, úgy, ahogy csak õ tudta felemelni, és azt is hozzátette, hogy a Sári néni azóta se ment férjhez, szegény, és azóta is egyedül van, a szüleivel, akik azóta se akarnak hallani a Czigler családról, mert az apám, az apátok, mondta az Irén néni nekem meg a nõvéremnek, nem tartotta be az ígéretét, amit a Grózl Sárinak tett.

      Merthogy Grózl Sárinak hívták a Sári nénit.

      De ettõl függetlenül jött hozzánk a Sári néni rendszeresen, mert jóban voltak az apámmal, jött ünnepkor meg születésnapkor, jött csak úgy váratlanul is, hétvégeken, és mindig hozott valamit, süteményt, ezt-azt, legtöbbször flódnit hozott, mert tudta, hogy az apám imádja, ha roppan a tésztája, omlik a szájban a borban párolt alma meg a szilvalekvár és a mák, meg a diótöltelék, és az egész puha és ropogós, olyan, mint amilyennek a flódninak lennie köll, ahogy azt az Irén néni mondotta volt, akkoriban.

      És tény az is, hogy a Sári néni mindig nagyon kedves volt az apámmal meg velünk is, csinos is volt, jó szaga is volt, csak az anyámmal volt kissé kimért és ideges.

      Aztán egy napon mégis minden megváltozott, épp úgy chanuka táján, közvetlenül karácsony elõtt.

      Már december elején nagy szervezkedésben volt az anyám, állandóan az Irén nénivel súgott-búgott, meg szakácskönyveket bújt, aztán egy napon azt mondta az apámnak, hogy ünnep lesz, merthogy megjön a testvérbátyja Svédországból, az Ede, és december 23-án reggel érkezik, repülõvel, az Ede, aki vagy huszonöt éve nem volt itthon, Magyarországon, meg otthon sem, a Felvidéken, Rimaszombatban, merthogy az utolsó pillanatban, így mondta az anyám, '57 januárjában lépett le, és csak most szánta rá magát, hogy jöjjön, és jön, szóval 23-án este valami ünnepséget kellene tartani.

      És ettõl az egész család olyan izgatott lett, még a nõvérem is meg az Irén néni is, mindenki, a fene tudja, miért, és valahogy mindenki nagyon készülõdött valamire, csak én nem készülõdtem, de a nõvérem, az Irma, azt mondta, nekem nem is kell készülõdnöm, mert aki még iskolába se jár, az csak várja nyugodtan a meglepetést, az nem nagyon tud semmit se csinálni.

      És december 22-én már tetõponton volt az õrület, az anyám állandóan az Irén nénivel lógott a konyhában, és mindig játszani küldött, hogy ne lábatlankodjak már ott, és este a vacsoránál azt magyarázta az apámnak, hogy másnapra az apám jelentsen beteget, ne menjen tanítani, mert ki kell mennie az Ede elé a repülõtérre, az anyám ugyanis nem tud kimenni, merthogy migrénje van, és holnap reggel is az lesz, azt már elõre tudja, de semmi baj, hozza be a repülõtérrõl az Edét az apám, fél 12-kor érkezik a gép, vámvizsgálat meg minden, meg az a nagy forgalom, szóval nem baj, ha csak három körül érnek haza, merthogy este hatkor kezdõdik az ünnepség, akkorra kell igazából megérkezniük.

      És akkor az apám látta, hogy nem lehet vitatkozni az anyámmal, mese nincs, ki kell mennie a repülõtérre másnap, igaz, hogy nem vett ki szabadnapot, hanem megtartotta a reggeli óráit az iskolában, és csak aztán buszozott ki az Ede bácsi elé a repülõtérre, és így kecske is meg káposzta is, ahogy azt mindig szokta volt mondani az apám.

      Mi meg kora reggel talpon voltunk, az anyám sugárzott az örömtõl, egyáltalán nem tûnt fejfájósnak, sõt, nagyon is életerõs volt, az Irén nénivel már szedték is elõ a konyhában az edényeket, meg a halat, halászlé lesz, súgta az anyám, és átszalajtotta a Schubertékhoz az Irmát, a nõvéremet, aki szintén nem ment iskolába, merthogy neki meg gyomorrontása volt, és a Schuberték fürdõszobájából a nõvérem egy zacskóban két tükörponttyal tért vissza, mert tegnap óta a Schuberték mosdójában lubickoltak a pontyok, hogy miért pont ott, és miért nem nálunk, azt ma se tudom, és akkor az anyám elkezdte felvágni a pontyok hasát, és amikor felvágta a pontyokat, akkor belenyúlt a hasukba kézzel, és ott csavarintott egyet, meg húzott egyet, és mindenféle belsõség lógott ki az ujjai közül, amikor kivette a kezét a ponty hasából, és a ponty légúszóit is megmutatta nekem, és megmutatta azt is, hogyan lehet a légúszókat kipukkasztani, meg az ikráját is megmutatta, azt mondta, az nagyon finom lesz a levesben, aztán fogta, és szeletekre vágta a pontyot, persze elõtte még jól megpuceválta késsel, hogy ne legyen rajta pikkely, és már tette is a levesbe a halszeleteket, meg paprikát is szórt bele, meg sárgarépát, zellert, fehérrépát, sõt, majd elfeledtem, hogy még a ponty fejét is levágta, és megmutatta, hogy hol a szeme a pontynak, és a szemét egy kés segítségével olyan ügyesen fordította ki, hogy teljesen egyben maradt a szem, nem folyt ki, így aztán a szemgolyó ott hevert magányosan az asztalon, és továbbra is csak nézett az a szemgolyó, figyelte, hogyan készül az ünnepi vacsora, az ünnep elõtti vacsora, mondta az Irén néni epésen, aki eközben tésztát készített, galuskát a levesbe, és egy nagy fazék már ott állt a sparhelton, és minden rotyogott benne, és a többi pontyszelet is készült közben, rántott ponty készült meg fõtt krumpli hozzá, de azt csak elõkészítette az anyám, azt mondta, csak ippeg elõkészítem, és majd frissiben kisütjük, és tényleg, tányérokra pakolta a szeleteket és a kis asztalra tette, aztán letakarította a nagy asztalt, tisztára, és azt mondta akkor, nekem meg a nõvéremnek, hogy gyerekek, most elkészítjük apátoknak a flódnit.

      És ez a mondat ott, az óbudai ház konyhájában, nagyon is ünnepélyesen hangzott.

      És lisztet vett elõ az anyám, és libazsírt vett elõ meg három tojássárgáját, kevéske cukrot is, és gyúrni kezdte a flódni tésztáját, és ragadt az ujjaihoz a tészta, de nem törõdött vele, elõvett még egy kevés lisztet, és az ujjaira ragadt tésztát ügyesen letisztogatta a segítségével, és nagyon ügyesen öt egyforma kupacot csinált a tésztából, és mind az ötöt vékonyra nyújtotta, olyan ügyesen, hogy azok katonásan sorakoztak ott, az asztalon, egymás mellett, és egyformák voltak, és akkor betette az egyik ilyen kinyújtott tésztát a már elõkészített tepsibe, és borral és citromlével megöntözött, citromhéjjal és cukorral ízesített dióreszeléket tett rá, majd erre a diótöltelékre gondosan ráhelyezte a második tésztalapot, és arra cukorral, citromhéjjal, citromlével és mazsolával összekevert darált mákot rakott, jó vastagon, aztán jött a harmadik tésztalap, amire szilvalekvár került, majd erre jött a negyedik, amire borban megpárolt és barcheszmorzsával elkevert reszelt almát tett, és ezt az egészet lefedte az ötödik tésztalappal.

      Azt mondta akkor az Irma, a nõvérem, hogy ez már önmagában olyan gyönyörû, hogy nem is sütemény ez, hanem szobor, és hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen az igazi sütemény, és hogy boldog, hogy nõnek született.

      Aztán az anyám diadalmas mosollyal betolta a tepsit a sütõbe, és rábízta mûvét a sparhelt sárgásan izzó faforgácsára.

      Amikor megérkezett végre az Ede bácsi meg az apám, akkorra már az enyhe flódniszag észrevétlen lopta be magát a bútorokba, a falakba, a gyomornedveinkbe.

      És megjött az Ede bácsi Svédországból, és nagydarab volt és kopasz, és kedélyes, és mindig csak mondta a magáét, és nem lehetett szóhoz jutni mellette, és ajándékokat is hozott, nekem egy akkora farmernadrágot, hogy kétszer is belefértem, és Lee volt az a farmer, és megállt a sarokban, annyira valódi volt.

      És az Ede bácsi megölelt engem meg a nõvéremet, és azt mondta, hogy mi akár még Rimaszombatban is megállnánk a helyünket, olyan klassz, keménykötésû Harto gyerekek vagyunk.

      Mert Harto Edének hívják az Ede bácsit.

      És jött a vacsora ideje, és már hozta is a levest az anyám, amikor a nõvérem, az Irma, aki kilencéves volt akkor, kiszaladt a kertbe, majd öt perc múlva egy kicsi, talán ötvencentis fenyõfával tért vissza, egy délceg kis fával, ahogy az Irén néni mondta volt másnap, és letette az apám elé a fát, és azt mondta akkor az Irma, hogy látod, apus, ez lesz a mi karácsonyfánk mostan, és dacosan az apám szemébe nézett.

      Az apám, szegény, úgy hirtelen köpni és nyelni se tudott.

      Merthogy mi addig nem ünnepeltük a karácsonyt, soha.

      És az Irma, a kilencéves, továbbra is csak az apám szemébe nézett, és azt mondta még, hogy tudod, apus, én olyan akarok lenni, mint a többi gyerek az iskolában, nekem kell ez a karácsonyfa és punktum.

      Aztán leült a székére, és jó hangosan azt mondta az anyámnak, hogy éhes vagyok, édesanyám. Amire az anyám szó nélkül merni kezdte a pirosasan csillogó paprikás halászlét.

      Aztán valahogy nagyon csöndben megettük a halászlevet meg a rántott pontyot.

      Nem volt azzal a halászléval meg rántott ponttyal semmi baj, de mégis mindenki olyan elgondolkodó lett, hirtelen.

      A rántott ponty végére persze felengedett kissé a hangulat, merthogy mégiscsak Svédország meg Ede bácsi, és az apám kérdezgette az Ede bácsit, hogy milyen ott az élet, mármint Svédországban, Nyugaton, és aztán politizálgattak kicsit, kicsinkét, ahogy az Irén néni mondotta másnap, és olyannyira politizálgattak, hogy a ponty után az apám elõkapott egy üveg vörösbort meg egy kóser szilvát, ettõl a hangulat végképp felengedett, és a harmadik pohár bor után az apám már felállt, hogy valami kis beszédet mondjon az Ede bácsinak, aztán csak annyit mondott neki, hogy lechájim, amibõl tudni lehetett, hogy igazán jókedve van.

      És akkor az anyám azt mondta, hogy hozna még valamit, és mosolygott, és piros volt az arca, és behozta a frissen kisütött és felszeletelt flódnit, és valami felejthetetlen mozdulattal az apám elé, az asztalra tette.

      Meleg volt az a flódni, és úgy illatozott, hogy mindenki kivirult csak az illatára is.

      Az apám alig akart hinni a szemének.

      És csak nézte, nézte a flódnit az apám, majd a kezébe vette az elsõ flódniszeletet, és felmutatta az anyámnak, és megint azt mondta, hogy lechájim, és ünnepélyesen a szájához emelte a flódnit, és a szilvalekvár az ujjaira csorgott, és meleg volt a töltelék, és az apám nyalogatta az ujját, közben pedig olyan szerelmes szemekkel nézett az anyámra, hogy még mi is zavarba jöttünk.

      És az anyám nevetett akkor, boldogan és felszabadultan.

      Úgy nevetett, ahogy addig még nem láttam nevetni, és ahogy nem láttam nevetni azóta sem.

      És váratlanul csöngettek az ajtón, de mi tudtuk, hogy ezt az estét már nem tudja elrontani senki és semmi ezen a világon.

      A Sári néni volt, a kabátját hó borította, a haján, azon a jó szagú haján apró drágakövekként csillogtak az olvadó hópehelydarabkák.

      Egy pillanatra hátrahõkölt a Sári néni, de éppen csak a meglepetéstõl, ahogy a jókedvünk az arcába csapott, meg az idegen férfi látványa is riasztotta, és menni akart, amikor az anyám odalépett hozzá, és olyan természetesen vezette be a szobába, és ültette le épp az Ede bácsi mellé, hogy az ellen senkinek se lehetett kifogása, nem is volt, csak a nevetésünk lett majdnem fuldokló, amikor a magával hozott csomagból egy adag flódni került elõ, frissen, melegen, ropogósan, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, ahogy másnap az Irén néni is mondotta volt.

      Látta a Sári néni, hogy az asztalon már ott van az ünnepi flódni, mi meg azt láttuk, hogy kicsin múlik, és elsírja magát.

      Akkor az Ede bácsi megmentette a helyzetet.

      Ránézett az Ede bácsi a Sári nénire, és elvett egyet a Sári néni sütötte flódniból, és beleharapott, majd lenyalta az ujjáról a kicsordult szilvalekvárt, és jókedvûen a Sári nénire nézett. Aztán már nyúlt is a következõ szelet Sári néni sütötte flódni után.

      Az apám meg egy kupica kóser szilvát nyújtott át elõbb az anyámnak, aztán a Sári néninek.

      Jóval éjfél után ment el akkor a Sári néni tõlünk, és hogy ne kelljen egyedül hazamennie, haza is kísérte õt az Ede bácsi.

      Nagyon hideg volt abban az évben a december 24-ére virradó éjjel, talán ezért ivott meg jó sok kupica kóser szilvát a Sári néni és az Ede bácsi, ahogy az Irén néni azt másnap mesélte nekünk, mert a nõvérem meg én már régen aludtunk akkor, amikor elment tõlünk a Sári néni, szóval, az Irén néni szerint a kóser szilva is tehet arról, no meg a flódni, hogy februárban közös képeslapot küldött nekünk a Sári néni meg az Ede bácsi Stockholmból, Svédország fõvárosából”

Fantasztikus, ami a gasztronómiát illeti. Miközben a megyét rengeteg, mindenféle problémákkal küzdő település jellemzi, a gasztronómia egy egészen különös irányba mozdult. Létrejött a minőség. Annak ellenére, hogy az egyik legszegényebb megye, mégis, most már három olyan étteremmel is rendelkezik, ami nem csak Budapestről nézve, hanem akár külföldről is, kiemelkedő és említésre méltó. Egész pontosan ez a három az „Anyukám mondta”, (amit az egyik legnevesebb nemzetközi gasztroblogger ugyanolyan pontszámúra értékelt, mint az Onyxot és a Borkonyhát, csak jobban szerette) a „Gusteau Kulináris Élményműhely” és most a „Végállomás Bistorant”.

Átlagos hétköznap negyed kettő körül érkeztem Miskolc, Kilián városrészébe. A Végállomás a kisvonat városi végállomása mellett található. Innen kapta a nevét is. A helyiek szerint legalább 20 éve van itt étterem és már nagyon régóta híres a sztrapacska, de gasztronómiailag sokáig nem volt a térképen. Néhány éve változás történt és erről a változásról sikerült is megbizonyosodni.

Belépve hangulatos, barátságos, nagyvonalú térérzettel rendelkező bisztró fogadott. Elegáns és nagyon tiszta volt minden. Udvarias felszolgáló érkezett és ajánlott.

Különösen a séf ajánlata című oldalt. A leves választásom első ránézésre egyértelmű volt. Spárgakrémleves cukorborsóval és friss spenóttal (1100.- Ft), míg a főétel dilemma tárgyát képezte.

Több nagyon kívánatos lehetőség adódott, de sajnos nagy gyengém a jó sztrapacska és itt minden megkérdezett szerint nagyon jó. Egy darabig nem tudtam dönteni, hogy sztrapacska, vagy más. Ráadásul úgy tűnt, hogy nem elég a bizonytalanságból, mert lapoztam egyet és rögtön megpillantottam egy olyan előételt, ami nagyon fontos része a magyar konyhának és ha tehetem mindig választom. A kacsa - vagy libamáj. Itt is így tettem.

Kacsamáj-terrine vajas brióssal és bükki lekvárokkal (2200.- Ft). Csakhogy mi lesz így a főétellel és a sztrapacskával? Lemondani róluk? Hát nem tehettem, így lett főétel is, Konfitált malacpofa tejföllel és gombákkal, pirított óriás vajas galuskával (2500.- Ft) és mellé egy fél adag Juhtúrós sztrapacska tejföllel és szalonna pörccel, sült hagymával (1200.- Ft).

Ismét volt kóstolótársam, aki szerencsére besegített a májba, de így is úgy túlettem magam, hogy még másnap délben sem voltam éhes.

A kakaós csiga blogomhoz hasonlóan az ételeket a jövőben egy kilences, teljesen szubjektív skálán fogom osztályozni, ami kizárólag az étel minőségén fog alapulni. Természetesen ez egy adott látogatás értékelése, így a bejegyzés végén a látogatás idejét is megadom.

Az előétel, a „Kacsamáj-terrine vajas brióssal és bükki lekvárokkal” két szempontból is fantasztikus volt. Egyrészt ennyi pénzért egy sokkal kisebb adag is jó döntés lett volna. Sok volt és nagyon ínycsiklandó módon volt tálalva a háromféle lekvárral. Másrészt a lekvárok. Nagyon házinak tűntek és remekül passzoltak a májhoz és a kalácshoz. Barack, csipke és som fajtájúak kerültek a tálra. A máj az elvárásoknak megfelelő volt. Ízletes, jó állagú, sajnálatos módon az utolsó szelet utolsó előtti falatjánál találtam ínes részt, aminek nem lett volna szabad benne lennie. A másik probléma a kalács mennyisége. Ennyi terrine-hez alapból több pékárut igényeltem volna. Később a pincér felajánlott házikenyeret, ami nagyon finom volt, de későn jött.

Bár ár-érték arányában kiváló választás, de a két hiba miatt 6,5 / 9.

A leves, „Spárgakrémleves cukorborsóval és friss spenóttal”.

Sokkal. de sokkal jobb volt, mint ahogy kinéz. A krémleveseknél fontos homogenitás nem tudott meglenni tökéletesen, de az ízére nem lehetett semmilyen panasz. A levesben vékony spárga szálak voltak, míg a tetején spenót, cukorborsó és egy fél (valószínűleg) fürjtojás. Harmonikus ízek, frissesség és tartalom jellemezte egyszerre. 8 / 9.

A főétel, a „Konfitált malacpofa tejföllel és gombákkal, pirított óriás vajas galuskával”.

Ritka szép fogás, rengeteg zöldséggel és finom gombákkal. Külön érdekesség az ecetes gyöngyhagyma felhasználása, pontosabban kissé megpirítása. Passzolt az ízekhez és egy különleges csavart adott az ételnek. A malacpofa ízletes és omlós volt, de inkább olyan érzésem támadt, hogy ilyennek kell lennie. A húsban nem volt benne a hűha faktor, de a fogásban igen. 7,5 / 9.

Jött a sztrapacska. Nem azt kaptam, ami az étlapon volt, „Juhtúrós sztrapacska tejföllel és szalonna pörccel, sült hagymával”. Akárhogy is nézem, sült hagyma nem volt rajta és szalonnapörc sem. Még a közelin sem fedezem fel. A szalonna íze, mintha visszaköszönt volna, de rajta egyértelműen nem volt. Ezzel nem lenne semmi gond, ha köretnek rendelem, mert akkor ezek az elemek hiányozhatnak, a probléma ott van, ha az étlapon egy adag sült hagymával, szalonnával felszerelt ételt 1700.- Ft-ért adnak, akkor a fél adag a fentiek nélkül, köretként kissé drága 1200.-ért, pláne Miskolcon. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok? Lehet, de minden vendégnek fontos, hogy amit kiírnak, az úgy is legyen.

Amúgy az étel kiváló volt. Soha nem láttam még ilyen ízléses, tejföl pöttyökkel díszített tálalást és az íze, az valami fantasztikus. Már most alig várom, hogy visszatérjek és rendeljek egy teljes adagot. Ha köretként nézem, akkor 9 / 9, ha fogásként, akkor a hiányzó részek nagy hiba 7 / 9.

A végére egy ristretto. Bár annak kértem, de ránézésre pressot kaptam. „Így van beállítva a gép”, mondta a pincérem. A kis süti hiányzott, de alapból kaptam hozzá vizet és finom is volt (360.- Ft). A csésze formája késsé szokatlan, talán érdemes lenne vastagabb falúra váltani, az jobban illik a kis kávékhoz és a hőt is jobban tartja.

Összességében nagyon jó hatást gyakorolt rám a „Végállomás”. Erősek a szakmai alapok, érződik az elkötelezettség, kiválóak az alapanyagok és jelen van a kreativitás. Ritka jó étterem. A hibák bár voltak, de mindegyik minimális időráfordítással korrigálható. Az ár-érték aránya is kiváló. Érdemes volt meglátogatni!

A tésztakedvelőknek kötelező a sztrapacska!

Mint mindig, most is inkognitóban voltam és teljes árat fizettem.

A látogatás ideje: 2015. június 17. 

Az egész egy szokványos esti vacsorának indult. Kissé hűvös este volt a belvárosban, így a terasz helyett, inkább egy belső asztalt kértünk. Mindenki nagyon udvarias és előzékeny volt velünk, amivel tökéletesen hozták a helytől elvárható és már korábban is megtapasztalt szintet, hiszen az ÉS Bisztróban voltunk, ami köztudottan az egyik legnívósabb ötcsillagos szállodában található. 

Valamilyen könnyebb ételt szerettünk volna választani, de érkezett egy nagyon kedves és lendületes pincér, aki rögtön összekuszálta a gondolataimat.

Érdeklődött, hogy szeretem-e a marhahúst, mert ha igen akkor még a döntésem előtt mutatna valamit. Mindig is szerettem, ha valamilyen érdekes, vagy szokatlan ételt mer javasolni a pincér. Ehhez nem csak önbizalomra van szükség, hanem arra is, hogy higgyen a megajánlott ételben, az alapanyag minőségében és az elkészítését végző személyben is.

Mindenesetre, számomra nagyon imponáló az ilyen kezdeményezés és most is az volt. Odakísért egy nagyon szépen „berendezett” üvegfalú hűtőhöz, amiben szépen lógtak a gyönyörű marhahúsok. Kinyitotta az ajtót és rögtön kivett egy óriási szappant, amit egy hatalmas telivigyorral elém emelt, hogy én is megcsodálhassam.

Meghökkentem.

Nagyon meghökkentem. A büszke vigyor továbbra is ott volt az arcán és sorolta, mit is látok, de elsőre csak két részlet jutott be a fejembe. A szappan közepe rózsaszínűbb, talán egy hús van benne? A másik, hogy kilencezer-hétszázvalamennyi forint.

Összeszedtem magam és megkértem, ismételje el, mit is látok.

Tehát az ajánlás tárgya egy 400 grammos „rib eye” steak volt, amit bordacsont nélkül helyeztek a „szappanba”. Maga a hús Ausztriából származik, ahol az állatot 2000 méter körüli alpesi legelőkön tartják, az ottani patakok vizét issza és a vegyszermentes, dús füvet falatozza. Jól hangzik gondoltam, de még mindig nem értettem a „szappan” szerepét.

Nem kellett sokat várni.

A „szappan” valójában marhafaggyú, a levágott állat faggyúja, amit összekevernek a következőkkel: széna, szalma, rozmaring, bazsalikom, kakukkfű és levendula. Ezt követően helyezik bele a húst és ebben a speciális pácban tárolják, illetve szállítják, az egész világon 6-7 helyre mindösszesen. Magyarországon csak az ÉS-ben kapható és ott sem az állandó étlapon, tekintve a limitált mennyiségre.

Meggyőzött. Medium rare kértem és az alábbiakat kaptam.

Az egyik szeletnél találtam egy kicsi zsírosabb részt is, amit szétosztottam a többi falat között. Fenséges volt. Ami tovább fokozta a csodálkozásomat, hogy az egyébként is kiváló minőségű húson érezni lehetett a levendula ízét és ami még jobb, hogy ebben a mértékben nagyon jót tett neki. Tökéletes volt a sütése (pont úgy, ahogy kértem), az állaga és a só felhasználásának mértéke is. A lapon még volt egy nagyon finom szósz és egy félbevágott sült fokhagyma (amit a hús mellé kicsipegettem). Köretnek szotírozott bébispenótot kértem, amit egy külön kis füles tálkában tálaltak (990.- Ft).

Ez a fogás ízvilágában emlékeztetett a horvátországi sültbárányok ízére (az én környezetemben is sokan szeretik), amiket általában szintén csak sóznak, mivel a fűszereket belegelik és azok eredendően átjárják az állat húsát. Jelen esetben a „faggyúpácba” bekevert növények íze járta át a húst és ezzel az alapból is kiváló minőséget, még magasabb szintre emelte.

Az ízek mindig ízlés kérdése is, de számomra ez a hús nagyon bejött. Az egyedi pácolási megoldásával új mércét állított fel a hazai steak mezőnyben és a különleges, kissé levendulás ízvilágával nálam biztosan az élére is ugrott.

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk és teljes árat fizettünk a fogyasztásunk után.

Már négy Michelin csillagos étterem van Magyarországon. Más karakterűek, de egyformán büszkék lehetünk rájuk. Azt hiszem.

Hobby bloggerként nyilvánvalóan nem vagyok olyan szofisztikált tudású, mint a hivatásos ítészek, ennek ellenére most már elég kialakult elképzelésem van a minőségről, a szezonális zöldségekről, gyümölcsökről, vagy akár az éttermi problémakezelésről.

A Borkonyhában ebédeltem. Kiváló étterem, amely tartósan magas színvonallal kényezteti a vendégeit és így volt ez ma is. Előzékeny, udvarias személyzet fogadott. Mindenütt rend és tisztaság.

Csodálatosan ízletes 100%-os Agárdi Almárium almalé, amit almafröccsként is kiemelkedő élmény nyújtott, majd a ház kenyerei vajjal. Háromféle került a kosárba, köztük a tintahal tintájával készült, ami egyértelműen a legkülönlegesebb. Nem csak a színe miatt, hanem ízvilágában is.

Következett a leves.

Gombaleves túrógaluskával (1.950.- Ft). Gyönyörű, mély színű leves, ízléses tálalással. Nekem kissé furcsa volt a túrógaluska hozzá. Talán jobban illett volna egy krémleveshez, de még így is élmény volt. Nem csak ízében, hanem a látványában is, különösen, ahogy az asztalnál beleöntötték a tányérba.

A főételt a tábláról választottam, választottuk. Borjúmáj zöldbabbal (3.750.- Ft).

A partnerem is megkívánta a májat, így Ő is azt rendelt. Kissé sokat kellett várni, de nem siettünk. Gusztusos tálalás, élénk színek, pompás illat. Nekem nagyon ízlett. A tányéron szereplő alkotóelemek szép összhangban voltak vizuálisan is és ízileg is. Néhány perc múlva megkérdeztem tőle, hogy milyen?

Nem azt a választ kaptam, amit vártam. Nem tudta szétvágni a májat. Először nem is értettem, de utána nálam is egy olyan darab következett, amit szintén nem tudtam szétvágni, de nem azért mert túlsütötték. Hibás alapanyag.

Nagyon csalódottá váltam. Elment a hangulatom az egész ebédtől. A májban olyan ínak voltak, amiket nem lehetett szétvágni. Ennek a fogásnak az áráért máshol nagyon nívós ebédmenüt adnak, itt meg így járunk.

Kértünk egy-egy kávét és a számlát. A máj után, desszert kedvelőként sem volt kedvem az édességhez.

A kávé nagyon nívósnak látszott. Az illata is rendben volt, de az íze hasonlóan „savanykás” vonalat képviselt, mint a Zona kávéja, csak a végén, még időben visszafordult az élvezhető kategóriába.

Sajnálatos módon a kávé mellé nem kaptunk, se kis sütit, se kis pohár vizet.

Ezt nem értem. Lehet, hogy csak az én heppem, de ezeket én egy bizonyos szint fölött kötelező elemeknek tartom, ráadásul szinte semmibe sem kerül.

Rég nem voltam olyan kíváncsi, mint amikor a számlát vártuk. A közelmúltban, egy kis étteremben ehetetlen savanyúságot kaptam. Nem ettem meg, mégis kiszámlázták. A Borkonyha viszont Michelin csillagos étterem. Mi fog szerepelni a számlán?

A számla helyett kijött az egyik tulajdonos az asztalunkhoz és elmondta, hogy értesült a problémáról (amire korábban rákérdezett a nagyon udvarias pincér), tökéletesen reális az észrevételünk és ezúton a bocsánatunkat kéri, illetve a kellemetlenségért cserébe a mai ebédért nem kell fizetnünk, teljes egészében a ház vendégei voltunk. Tehát nem csak a májas fogás nem került számlára, hanem a teljes ebéd sem.

Jól esett a figyelmesség.

Annak ellenére, hogy a máj minősége egyértelműen hibás volt, minden mással tökéletesen elégedettek voltunk és végül a probléma rendezésével is. Ezzel a gesztussal elérték, hogy a bizalmam nem rendült meg és a Borkonyhát továbbra is ajánlani merem.

Mint mindig, most is inkognitóban voltunk, de ma nem fizettünk az ebédért.

Egyszerűen imádom a vidéki éttermeket. Valahogy másképp telik az idő vidéken. Semmi rezonancia, semmi túlzott pózolás, csak békés falatozás. Örömteli látni, ahogy a vidéki gasztronómia fejlődik. Szűkülő étlapok, növekvő minőség és szerencsére egyre igényesebb vendégkör. Egyre többen, ha étterembe mennek, akkor inkább a minőséget próbálják választani. Persze ez nem egyszerű feladat, de a különböző gasztronómiai kalauzok elég jó iránymutatást adnak. Budapestre. Például a nemrég megjelent 34. Michlein kalauzban, azon felül, hogy egy nyilvánvalóan csillagot érdemlő étteremnek nem adták meg az elismerést (Zona), úgy érzésre a vidék is mintha hátrányban lenne. Mi lehet annak az oka, hogy ezek nem kerülnek előtérbe?

Nem tudom mi az igazság, de az biztos, hogy nagyon igényes konyhák vannak ma már vidéken is, csak hát nem nagyon írnak róluk. Miért is? Tudom, nehéz kiszakítani az időt az utazáshoz, meg macerás a sok kilométer levezetése, sokba van az üzemanyagköltsége, a szállás és végül a vidéki éttermeknek nem nagyon lehet eladni mindenféle fizetős csomagokat, aminek fejében lehet kerekíteni egy jó kis bejegyzést, amihez hozzá társul némi hirdetés is. Ugye, már Te is olvastál olyan hamburgerről bejegyzést, aminek szembetűnően ott volt a hirdetése is?

A Mákos-Diós minden alkalommal örömmel utazik vidékre és feltételmentesen megírja amit ott tapasztalt, miközben a házigazdáknak fogalmuk sincs arról, hogy egy gasztrobloggert szolgálnak ki.

Jelen esetben Veszprémbe utaztunk és egy újabb SVÉT tagot látogattunk meg a CHIANTI-t.

Nem véletlenül SVÉT tag. Tökéletesen hozta az ezen elismeréshez (mert bizony elismerés ehhez a 14 tagból álló közösséghez tartozni) illő színvonalat. Sőt azon felül is. Eddig még sohasem tapasztaltam, hogy a gyermekekre ilyen megkülönböztetett figyelmet fordítsanak. Külön „játszósarok”, ahol egy nagyon kedve ifjú hölgy semmi mással nem foglalkozott, csak a kisvendégekkel. Aktív szülőként nem tudok elég hálás szívvel gondolni erre a momentumra. Köszönet érte!

Nézzük az ételeket.

Rögtön a rendelés után házi kenyér és szarvasgombás vaj. Mind a kettő a kategóriájának az élvonalába tartozott. Ropogós kenyérhéj és illatos vaj. Egy lehetséges rizling kóstolóhoz mást nem is kellene adni.

Inni szénsavmentes vizet választottam (Szigeti 0,75 l, 600.- Ft), ahol ismét egy remek részletet fedeztem fel, mégpedig az üveg nyakán egy kis címkén pont az étterem neve szerepelt. Hmmm.

Leves; „Bakonyi halleves” (1 390.- Ft).

Attól volt bakonyi, hogy tejszínnel és gombákkal készült. Nagyszerű ötlet, ráadásul nem csak halhús került a levesbe, hanem mintha halból készült „húskenyeret” is tettek volna bele. A képen jól látszódik, amint a sarka kissé kiemelkedik a léből. Nagyon finom.

Tartalmas és ízletes volt, de sajnos a gombáknak az íze egyáltalán nem volt karakteres. Olyan, mint amikor a halászlében lévő halat külön vízben főzik meg. Kár érte, de az „élmény” még így is kiemelkedő volt.

Másodiknak egy előételt választottam. "Makadámdiós kacsamáj füstölt szilvával, édesköményes zöldalmával" (2 790.-Ft).

Gyönyörű tálalás és szép ízharmónia jellemezte. A kacsamájat egy nagyon fontos és nemes, szinte alapételnek tartom a magyar gasztronómiában, amit megkülönböztetett figyelemmel illik kezelni. Jelen esetben az elgondolás és a kivitelezés is jól sikerült, de sajnos egy jelentős apróság elkerülte a készítők figyelmét. Benne maradt az ín. Két ínszálat is találtam, amit egy ilyen alapanyagnál, pláne ekkora kivitelben nem elegáns benne hagyni. Ettől eltekintve gyakorlatilag hibátlan fogás volt.

Desszert: "Gesztenyés Éclair-fánk csipkebogyólekvárral és vaníliafagylalttal" (1 390.- Ft).

Könnyű, ízletes szofisztikált édesség. Az ebéd legjobbja. A gesztenye hab és a fánk tésztája is kiváló, a kategóriáját meghaladó.

Végére egy ristretto. Logózott csészében kaptam, ami ismét egy elég ritka figyelmesség, de sajnos a kávé elsőre elég szomorú látványt nyújtott és lemaradt a kis pohár víz meg a kis süti is. Szerencsére az íze nagyon kiegyensúlyozott és finom volt.

Összességében nagyon jól éreztem magam és teljesen egyértelmű, hogy bármikor szívesen visszamennék. Az ételek általános színvonala a két észrevétel ellenére, átlag fölötti, míg a kiszolgálás gyorsasága, kedvessége és figyelmessége kiemelkedően magas. Nagy dicséret a gyermekekkel kapcsolatos részletekért és a tisztaságért!

Itt is, mint mindig inkognitóban, fizető vendégként élveztük az ebédet.

A végére még egy érdekesség. A mosdóban szépen összetekert törülközők voltak előkészítve. Eddig vidéken, csak az Ikonban találkoztam hasonlóval. Gratulálok!